2008. február 11., hétfő

Medgyessy Péter- Kocsis Imre

Adó 2009 - több mint korrekció, kevesebb mint reform

A reform szót elcsépelték és sokakban ellenérzéseket kelt. Ezért viszolyognak tőle. Nem csak azért, mert azonosítják a megszorításokkal és ezért félelmet kelt. Nem is azért, mert az elmúlt évtizedekben lejáratták előkészítetlen, következetlen, rossz kompromisszumokat tartalmazó döntésekkel. A reformokhoz nem hősi póz kell (vagy legalábbis, az kevés) hanem alázat a szakma, az érintett emberek sorsa iránt és professzionalizmus.

Mindezekért is lehetne bennünk idegenkedés, sőt ellenérzés. Aktuálisan azonban a bajok nagyobbak. Az ugyanis, hogy a reform szó tartalma sokak fejében zavaros. A reform mindenek előtt a gondolkodás, a mentalitás megváltoztatását jelenti. Az összes többi "csak" technikai változás, bár kétségtelenül nagyon fontos. A reform tehát magától értetődően vitákat, dialógust, felvilágosítást, sőt felvilágosodást jelent.

Reformot emberekre kényszeríteni nem lehet, mert hatásában nem lehet sikeres és tartós is csak akkor lesz, ha világosak a célok és elfogadott a változások szükségessége, megvitatottak a megoldás lehetséges modelljei és a módszerek, eszközök, amelyek a célokhoz vezetnek. Végül, de nem utolsó sorban, ha az átmenet a régiből az újba -különösképpen a nagy újraelosztási rendszerek esetében - elfogadhatóan, racionálisan és humánusan (nem megfeledkezve tehát a szolidaritás egyszerre emberi, de racionális igényéről sem) megtaláltatott.

Mindezekből következik, hogy a reformok társadalmi és szakmai előkészítése időt, gondosságot és nagy felelősségtudatot követel. Nem vitatjuk, hogy ez bátorságot és elkötelezettséget sem nélkülözhet. Úgy véljük tehát, hogy egy politikai ciklus legfeljebb egy reformot bír el ugyanazon időben, és egy másik terület átalakításának alapos, igényes előkészítése indulhat meg.

A vitáktól nem kell félni, mert bár bizony-bizony előfordulhat, hogy azok tisztességes és alapvetően jó elképzeléseinkkel ellenkeznek de az ellenvetésekből is sokat lehet tanulni, lehet a megoldásokon csiszolni. Ami azonban még fontosabb: a párbeszéd segítségével előbbre lehet jutni a szándékok megértetésében, a gondolkodás átformálásában. Reformot érdeksérelem nélkül nem lehet csinálni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ha úgy sem lehet, át kell (vagy lehet) azt erőszakolni. Nem teljes konszenzusra, de értésre, vitára, nyitottságra, rugalmasságra és elszántságra egyaránt szükség van.

Nem lehet elkerülni, hogy a reformok fájdalmat okozzanak, hiszen a nélkül nem indul meg a változás (nem is szabad ilyet ígérni). Viszont a védtelenek, kiszolgáltatottak sorsa nem lehet közömbös semmilyen döntésben.

Hogyan viszonyuljunk ezek után ebben a politikai ciklusban a reformokhoz? Megítélésünk szerint az egészségügy középpontba helyezésével a kormány jól választotta ki a súlypontot reformpolitikájában. Legyünk őszinték: ezen kívül más reform nincs is, de az előbb leírtakat elfogadva, nem is lehetséges.

A cikknek nem tiszte az egészségügyi reform minősítése, védelme vagy bírálata. Arra a kérdésre keressük a választ, mi legyen az adóreformmal és mi legyen egy rövidebb távú adórendszer-változás esszenciája.

Mindenekelőtt le kell szögezni, az adóreform nem pénzügytechnikai kérdés. A rendszerváltozást közvetlenül megelőző időszak legnagyobb hatású gazdasági változása az 1988-as adóreform volt. Az volt az a pillanat amikor a magyar lakosság szembesült azzal az egyszerű ténnyel, hogy nem az állam tartja el őt, hanem ő az államot, hogy nem az állam mindenható, hanem ő. Amikor rá kellett jönni arra, hogy ha az állam az én pénzemet költi, akkor jogom van beszámoltatni, számon kérni, mit tett a pénzemmel. Amikor szembesülni kellett azzal, ha az államnak nem fizetek, elrejtek valamit, akkor nem egy absztrakt intézmény érintett, hanem az emberek összessége, a szomszéd, a kolléga, a család, a munkatárs. A demokrácia és a civil öntudat iskolája akkor kezdődött. De, őszintén szólva, még ma sem jártuk ki ezt a tanfolyamot.

Egy következő adóreform során (mert tulajdonképpen 1988 óta valódi reform e téren nem volt, csak nagyobb vagy kisebb korrekciók) újra az alapkérdéseket kell feltenni:

1. Milyen társadalmi-gazdasági jövőkép áll a középpontban?
2. Milyen gazdaságpolitikai alapelveket kell kövessen az adópolitika?
3. Milyen kiadásokat finanszírozzanak az adókból származó bevételek, azaz, hogyan lehet optimalizálni az állam terjedelmét
4. Kikre kell terhelni az adókat és milyen arányban?

Nyilvánvalóan ezekre az alapvető kérdésekre a különböző politikai oldalak értékrendjük, követett ideológiájuk és programjaik alapján más és más válaszokat adnak. Az ország, a társadalom és a gazdaság fejlődése érdekében azonban ezekben a válaszokban is meg lehet és meg is kell találni a legkisebb közös nevezőt, a társadalmi minimumot.

Miután az adórendszert ciklusonként (pláne évenként) nem tanácsos rángatni, adóreformot túl gyakran nem szabad, sőt, nem is lehet csinálni, ezért az alapelvek tisztázása, megvitatása, a lehetséges módszerek végiggondolása alapvető a sikerhez.

Kiinduló pontunk sokak véleményével összhangban az, hogy adóreform kell! (Nem kisebb vagy nagyobb korrekció, hanem reform). Az igazi adóreform azonban ebben a ciklusban már nem valósítható meg. Ami most lehetséges, az egy valódi, igényes, az államháztartás és az állam szerepét tisztázó párbeszéd megindítása és egy megérett, gyorsan végrehajtható, átfogó jellegű változás 2009. január 1-ei realizálása. Ez az adóintézkedés több mint korrekció, kevesebb mint reform. A cikk további része ennek irányaira tesz javaslatokat.

Gazdaságpolitikai kiindulópontunk, hogy a gazdasági egyensúly érdekében tett erőfeszítések, megszorítások csak akkor lehetnek tartósak, ha azt gazdasági növekedés garantálja. Az adóváltozások középpontjában tehát a kiegyensúlyozott növekedés és foglalkoztatás állnak.

Az adórendszerbeli változások képesek lehetnek a mai adórendszer diszfunkcionalitása miatt a növekedés elé gördített akadályok egy részének eltávolítására. A tartós gazdasági növekedés emellett a monetáris politika logikájának újragondolását is igényli. Ma a központi bank jól tölti be az infláció elleni fellépés feladatait. Ma már azonban egyre több ország keresi a jegybanki működés célfüggvényének diverzifikálására. Az infláció elleni küzdelem mellett a gazdasági növekedés is része kell legyen a monetáris célnak. Úgy véljük, hogy Magyarországon megérett a helyzet a jegybanktörvény ilyen irányú korrekciójának.

A politikusok, de még a hozzáértő szakemberek is gyakran pontatlanul, nem eléggé definiált módon használják az adócsökkentés kifejezést, amelyre szinte varázserejű gyógyírként tekintenek és azt azonosítják az adóreformmal.

A 2009-ben megvalósítható, általunk javasolt változtatások abból a realitásból indulnak ki, hogy hagyományos értelemben nominális adótömeg-csökkentésre rövid távon nincs vagy csak minimális mértékben, a növekedési ütem gyorsulásával összefüggő, felvállalható kockázattal arányosan van lehetőség.

Ezen túl a bruttó hazai termékkel (GDP) arányos, érdemi adóteher-mérséklésre 2-3 éven belül nincs lehetőség. Egyébként a közhiedelemmel szemben nem az EU középmezőnyében helyezkedünk el a magunk 38-39%-os GDP-arányos adócentralizációs hányadával bár nem kétséges, hogy az új 12 ország között kevésbé jól állunk.

Reform keretében, hosszabb távon a GDP-arányos teher is csökkenthető lesz a bátrabb gazdaságösztönzés érdekében (Az adószerkezetből valamint a beruházás - és export orientált gazdasági növekedésből eredően egy "természetes" adódecentralizáció minden külön intézkedés nélkül amúgy is bekövetkezik.)
Az egyes adónemeken belül azonban az adókulcsok mérséklése, az adósávok módosítása, és az adóalap változtatása nagyon is lehetséges, sőt szükséges.

Súlyos probléma ma, hogy a ténylegesen adót fizetők számára rendkívül magas az adóterhelés, és nagy azon potenciális adóalanyok száma, akik nem vagy csak az átlagnál lényegesen kevesebb adót fizetnek.

A fő baj tehát: kicsi az adóalap és magasak az egyes adókulcsok és járulékok, viszonylag kevesen fizetnek sok adót. Ennek legfőbb oka az, hogy az egyes adónemeken belül viszonylag sok a mentesség, kedvezmény, kivétel. Alacsony a foglalkoztatottak aránya, illetve viszonylag magas a fekete munka részesedése is. Nem megfelelő az adószerkezet, magas a könnyebben eltitkolható jövedelemadók aránya (direkt adók) és alacsony a vagyoni típusú, nehezen eltitkolható (tárgyi) adók súlya. Arányában sok a központi és kevés a helyi adó.

Ennek a helyzetnek a megváltoztatása az adóváltozások egyik fő iránya. Az adóterhelés csökkentéséhez forrás kell. Minél nagyobb a forrás mértéke, annál radikálisabb lehet a terhek csökkentése. Ez hosszabb távú kérdés. Szükséges hozzá az államháztartási reform végrehajtása, a kiadások csökkentése, a foglalkoztatás bővítése, az aktív, munkaképes korúaknak a legális gazdaságba történő visszaintegrálása. Végül, de nem utolsó sorban a gazdasági növekedés gyorsítása.

Rövidebb időszakban azonban adórendszeren kívüli források nélkül kell lényeges változásokat elérni.
Reálisan elérhető és felhasználható források találhatók ugyanis az adórendszerben is. Az egyes adónemeken belül a kedvezmények, mentességek megszüntetésével , az adóalapok szélesítésével. Az adószerkezet jelzett irányú változtatásával. Végül, de nem utolsó sorban a fekete- és szürkegazdaság elleni fellépéssel. (Kizárólag csak ösztönzéssel - pl. alacsonyabb adókulccsal - nem lehet eredményt elérni. Kell a nagyobb és következetesebb szigor és szankciórendszer is.)

Ha a felhasználható források rövidebb távon csak az adórendszeren belülről származhatnak elképzelhetetlen olyan változás, ami gyakorlatilag mindenki számára kedvező (pl. az SZJA-ban a sávhatár jelentős megemelése a többség számára kedvező, de a kedvezmények szűkítése, az adóalap szélesítése a kisebbség számára növekvő teher.)

Tisztességesen ki kell mondani, az adóteher-csökkenés és adóteher-növekedés egyidejűleg van jelen. Mindenki számára kedvező adóteher-változást rövidtávon csak az államháztartási hiány egyidejű növelésével és/vagy a kiadási oldal teljes átgondolásával, az elosztási rendszerek reformjával lehetne elérni. Ezek közül az elsőt a kormánynak az államháztartás helyzete miatt alacsony kockázatviselő képessége miatt ki kell zárni, a második időigénye pedig igen nagy, ezért most nem oldható meg még akkor sem, ha további racionalizálásokkal bizonyos megtakarítások azért elérhetők.

Alapkérdés, amelyre a válasz megkerülhetetlen: lehet-e számítani többletforrásra az ún. Laffer-effektus révén? (Jelentős mértékű adóteher-csökkentés az egyes adónemeken belül, sőt akár az egész adórendszerben, ami a gazdaság "kifehérítésén", az adófizetői hajlandóság növelésén és a gazdasági növekedés gyorsításán keresztül kompenzálja, sőt esetleg túlkompenzálja az adóbevétel-kiesést.)

Elvileg igen. Vannak jó (magyar társaságiadó-kulcs csökkentés 1995; EVA 2003) és rossz (Reagan-adminisztráció személyi jövedelemadó csökkentése) példák.

Néhány dolog azonban egészen biztos: Az adófizetői morál és motiváció változása nem csak az adóterheléstől függ. Az komplex hatások eredője, így önmagában az adóterhelés csökkentése nem jár együtt automatikusan a bevételek növekedésével. Nincs tudományosan megalapozott, igazolható adat, hogy mekkora mértékű adócsökkentés váltja ki a bevételnövelő kedvező hatást. Végül feltétlenül nagy a bizonytalansága, a kimenete egy ilyen akciónak. Ha bármelyik kormány ilyen lépésre szánja el magát, azt célszerű előbb kezelhető mértékű költségvetési kihatású pilotokkal előkészíteni és/vagy olyan egyensúlyi helyzetben végrehajtani, amikor bőségesen rendelkezésre állnak adórendszeren kívüli források és az esetleges korrekció lehetősége is biztosított.

A mai viszonyok között 2-3 év távlatában egy ilyen lépés túl kockázatos, ezért vagy csak kis mértékben, a biztonsággal várható előnyökkel vállalható, vagy egyáltalán nem. Úgy látjuk ma inkább csak az adórendszeren belül van érdemi mozgástér. Az így értelmezett adóátrendezés, adóterhelés-csökkentés eredményezheti a gazdaság további "kifehéredését", a versenyképesség növelését, a gazdasági növekedés gyorsulását. Az adórendszerben így keletkező többletforrások további tehercsökkentésre adnak módot. Több szakaszban végrehajtható adócsökkentési spirál alakulhat így ki.

Rövidebb távon reális cél a biztosabb, tervezhetőbb, szélesebb adóalapra vetített és a jelenleginél több adóalany által fizetett, adózónként azonban alacsonyabb adóterheléssel elért költségvetési bevétel biztosítása. Cél továbbá a közteherviselés igazságosabbá tétele, a jelentős jövedelmi különbségek korrekciója is.

Mindez a gazdaság versenyképességének adóeszközökkel történő javítását eredményezi az élőmunka terheinek csökkentésén, a foglalkoztatás bővítésén, a gazdaság további kifehérítésén, a mikro-, kis-, középvállalkozások helyzetének javításán, a megtakarítások és befektetések ösztönzésén, valamint a jövedelemszerzésre és bevallásra irányuló motiváció erősítésén keresztül.

Megoldásként az élőmunka terheinek csökkentése kínálkozik a mikro-, kis- középvállalkozásoknál, de célzottan a foglalkoztatás bővítésének segítésére. (A megoldás itt is egyfajta bruttó ösztönzés kell legyen.) Szükséges az SZJA radikális átalakítása, az adósáv emelése, ezáltal a bruttó keresetnövekedés dinamikájának mérséklése és ezen keresztül is a vállalkozások személyi jellegű költségeinek a redukálása. Más szóval: a kis- és középvállalati kör (amely összességében a legnagyobb hazai foglalkoztató) adóterheinek mérséklése felé kell elmozdulni.

Generális társadalombiztosítási járulék csökkentése adóforintokból nem ajánlott. Részben ennek a mértéke a hiányzó források miatt nem lenne elég nagy, és így ösztönző hatása sem érvényesülne, részben azért, mert célszerű a járulékbevételek és kiadások egyensúlyának megteremtése, illetve fenntartása. A költségvetés terheinek növelésével a járulékokat nem szabad csökkenteni. Az egyetlen ésszerű és járható útja a járulékcsökkentésnek a foglalkoztatás bővítése és a "potyautasok" számának mérséklése.

A legradikálisabb változtatásokat tehát a SZJA-ban célszerű végrehajtani. Célkitűzés egy egységesebb, egyszerűbb, az adóalanyok túlnyomó többsége számára lineáris, de az arányos közteherviselést is figyelembe vevő, (így a progresszivitást sajátos módon, kiegészítő eszközzel érvényesítő) személyi adórendszer, amelyben a progresszió sávhatára jelentös mértékben emelkedik.. Így nő a jövedelemszerzésben és annak legális kimutatásában való érdekeltség, és csökken a bruttó keresetemelkedésre irányuló nyomás, ami egyben antiinflációs hatású is.

A hazai közéletet és a szakmai közvéleményt egyaránt erősen foglalkoztatja a lineáris kontra progresszív adózás kérdése. A mi véleményünk egyértelmű. Nem vagyunk hívei a teljes körűen érvényesítendő egykulcsos adónak, de - fenntartva a progresszív adóztatást- erőteljesen el kell mozdulni abba az irányba, amely az adózó állampolgárok túlnyomó többsége számára egyszerűbbé és lineárissá teszi a személyi jövedelemadózást. Az egykulcsos, lineáris adó nem véletlenül nem terjedt el az EU fejlettebb, nagyobb társadalmi szolidaritást vállaló szociális piacgazdaságaiban.

A lineáris adóztatás nagymértékű jövedelem átcsoportosítást jelentene az alacsonyabb jövedelmű rétegektől a magasabb jövedelemmel rendelkezők felé, amit a társadalom többsége nem támogatna. Jelentős költségvetési adóbevétel kiesést eredményezne, amit csak adórendszeren kívüli forrásokból lehetne kompenzálni. A magasabb jövedelemmel rendelkezőknél így maradó többletforrás szabadon, bármely célra felhasználható, a megtakarítások és befektetések irányába történő terelés adópolitikai eszközökkel nem lehetséges (progresszió melletti célzott befektetési adókedvezmény jó hatásfokkal tud működni). Bizonytalan, hogy a fekete és szürke gazdaság emiatt történő háttérbeszorulásából következő bevétel-növekedés kompenzálná-e a kieső bevételeket. Végezetül, a lineáris adó mellett az arányosabb közteherviselés és a társadalmi szolidaritás csak akkor működik többé-kevésbé elfogadhatóan, ha az adórendszeren belül a magas jövedelműeket terhelő vagyoni típusú adók (pl.: ingatlanadó, luxuskiadásokra, hajókra, járművekre, egyéb ingó dolgokra kivetett tárgyi adók) súlya viszonylag jelentős. Ez ma még nincs így.

Úgy véljük, hogy lehetséges és ésszerű megoldás a jelenlegi SZJA két önálló adónemmé történő szétválasztása
- egy 20%-os lineáris személyi jövedelemadóra és
- a 4-5 millió forintot meghaladó éves jövedelem feletti részre további, 20%-os szolidaritási adóra.(A sávhatár alacsony infláció esetén évente valorizálásra kerülne.)

Ez a megoldás kifejezi, hogy mi az ami a személyi jövedelemadó-rendszer stabil, hosszabb távon nem változtatható eleme (lineáris adó) és mi az, ami szorosabban összefügg az államháztartás mindenkori helyzetével és így lehetséges tárgya egy későbbi,több menetben végrehajtható, ésszerű adócsökkentésnek.

Az SZJA-ban megszűnne minden egyedi különadó (pl.: árfolyamnyereség-, kamat-, ingatlan-, őstermelői-, egyénivállalkozói-adó stb.) és az ezekhez kapcsolódó minden egyéni adókulcs. Radikálisan csökkennének a mentességek, kedvezmények és egyéb adóbevételt mérséklő szabályok. Megszűnne az adójóváírás intézménye is. (Tudjuk ez utóbbi igen nehéz technikai problémáit, az úgynevezett bruttósitás összes gondját.)

Az SZJA-ban mindössze egy területen maradna meg adókedvezmény, és ez a befektetések ösztönzése. A korábbi és részben még a jelenlegi gyakorlattól eltérően nem a befektetés hozamát kedvezményeznénk (pl.: kamat és tőzsdei árfolyamnyereség), hanem magát a befektetést. Ez lehet tartós betét és tőkebefektetés egyaránt. Vissza kell hozni az adóhitel intézményét, de a befektetés megtartása esetén néhány (3-5) év elteltével a kedvezmény véglegessé válhat.

A jövedelmet a magánszemély egyénileg szerzi, de többségében családban költi el, ami azonos jövedelmek mellett is nagyon differenciál. A családi adózás (jövedelmek összevonása és a családtagok számával arányos szétosztása és annak alapján történő adózás) vagy annak valamilyen redukált változata (pl.: splitting) sok okból sem célszerű (családtagok körének meghatározása nehézkes, előlegfizetés bonyolultsága nő, ösztönöz a fekete munkára, a be nem vallott jövedelmekre, igazságtalan ha kiterjed a munkaképes de munkát nem végző családtagokra is stb.). A legfontosabb azonban az, hogy a lakosság túlnyomó többsége számára érezhető és elérhető lineáris adó mellett a családi adózás egyenesen ésszerűtlen. Annak csak jelentős adóprogresszió esetén lehet létjogosultsága. A családi pótlék emelése és az eltartotti adókedvezmények mérséklése jó irányú lépés volt, hiszen így a jövedelemmel nem, vagy csak alacsony jövedelemmel rendelkezők is teljes mértékben hozzájutnak a kedvezményekhez. Az egy más, de megoldandó kérdés, hogy a családi pótlék rendszerén belül az eltartottak számának figyelembe vétele nagyobb differenciálást igényelne, különösen ami a többgyermekes és egyben magas jövedelmű családokat illeti.

A személyi jövedelmadózás ilyen irányú megváltoztatása jelentősen javítaná a középosztály helyzetét, kicsit csökkentené a magasabb jövedelműek adóterheit, de növelné a legalacsonyabb jövedelemmel rendelkezők adóterhelését. Ez utóbbi a problémának a megoldásaként a segélyezési és támogatási rendszerekbe forrásokat kell átcsoportosítani. Emellett az adójóváírási rendszer megszűnése miatt megkerülhetetlen a minimálbér emelése is. Ez ugyan a vállalkozások terhelését növeli, de azokat a társasági adóban javasolt változtatásokkal és célzott, foglalkoztatást ösztönző támogatások növelésével, az élőmunka terheinek mérséklésével kompenzálni kell.

Az ingatlanadóról szóló törvény megszületett. Annak bevezetése az önkormányzatok részéről nem kötelező. Érvényesítése esetén az önkormányzatoknál addicionális forrást, az adózóknál többlet terhet jelent. Szélesebb körű elterjedése a jelenlegi szabályok mellett nem valószínűsíthető. Márpedig az adószerkezet átalakítása az ingatlanadó markáns szerepét indokolná. Ezen adónem az adószerkezet átalakítását célozza. Ezt csak a központi adók, jelesül az SZJA azonos mértékű csökkentésével lehetne elérni.

A megoldás: a megfizetett ingatlanadót a magánszemélyek bizonyos szabályok mellett a személyi jövedelemadóból levonhatják.

Levonható lenne az ingatlan értékének maximum 0,5%-a, azzal hogy további korlátot jelentene- régiónként differenciálva- az ingatlan értéke is ( ez 10-20 millió Ft közöttire tehető). Minden magánszemély azonban csak egy darab lakóingatlan után fizetett adót vonhatna le.

E felett maximum 50 millió Ft ingatlan értékig degresszív a levonhatóság, és 50 millió Ft feletti ingatlan esetében ez a lehetőség megszűnik. Akiknek a személyi jövedelemadója nem elegendő a levonáshoz, azok egyéni elbírálás alapján kedvezményben vagy mentességben is részesülhetnek jól definiált szabályok mellett, ha szociális helyzetük azt indokolja.

Nyugdíjasok esetében illetve nem keresőképes eltartottaknál a családtag az adólevonhatóságot átvállalhatja, és a kedvezményeket is érvényesítheti az említett korlátok mellett. Emellett a nyugdíjas a nyugdíj mellett szerzett kiegészítő jövedelemének adójába korlátok nélkül beszámíthatja, vagy ráterhelheti az ingatlanra és azt csak értékesítéskor vagy öröklés esetén kell megfizetni.

E konstrukció mellett az önkormányzatok valószínűleg nagyobb mértékben élni fognak az ingatlanadó bevezetésével. Mivel ez addicionális forrása az önkormányzatoknak, ezért a központi költségvetés-ha ez szükséges és elkerülhetetlen- az önkormányzati támogatások mérséklésével részben ellensúlyozhatja a személyi jövedelemadó bevétel kiesést.

A társasági adó rendszerében jelentős változás nem szükséges (természetesen a kedvezmények, mentességek szűkítésére a lehetőségek határain belül, ebben az adónemben is módot kell teremteni). Az adót célszerű lineáris adóból két kulcsos progresszív adóvá átalakítani és egyidejűleg a 4%-os különadót megszüntetni.

Adó- és versenysemleges módon minden adóalany esetén a nyereség első 5 millió forintja után az adó mértéke 10%, az 5 millió forint feletti rész után pedig 20%, az előbbi logikák alapján pedig az osztalékadó megszűnik

Az alacsonyabb adókulcs érvényesítésének nincsenek egyéb feltételei. Gyakorlatilag a mikro- és kisvállalkozások túlnyomó többsége ezáltal csak 10%-os adót fizetne. Amennyiben az iparűzési adó megszüntetésre kerülne, abban az esetben harmadik elemként megjelenne az önkormányzati, társasági pótlékoló adó.

E három szintű társasági adó reálisan tükrözné a valóságos adóterhelést , ami komoly ellenérv az EU többi tagállamától érkezett adóparadicsomi vádak ellen.

Az iparűzési adó kötelező megszüntetésének kérdése a közelmúltbeli brüsszeli döntés óta lekerült a napirendről. Ugyanakkor azok a szakmai megfontolások, amelyek a hozzáadott érték típusú iparűzési adó fenntartása ellen szólnak, továbbra is érvényesek (nem realizált jövedelmet is adóztat, az élőmunka terheit növeli, ezáltal a foglalkoztatást csökkenti stb.). Ezért javasolható ennek az adónemnek a megszüntetése, illetve átalakítása. Mivel az önkormányzatok büdzséjében ez a legjelentősebb saját forrás, ezért a pótlásról gondoskodni kell.

Célszerű a társasági adó alapjára vetített maximum 10%-os úgynevezett pótlékoló adó kivetésének lehetőségét megteremteni. A pótlékoló adó előnye a könnyű kezelhetőség, átláthatóság. Csak realizált jövedelmet adóztat, és az APEH apparátusa által beszedhető.

Az ÁFA törvény szabályaiban jelentős változás nem indokolt. A többi adónemhez is igazodó 20%-os adómérték növelése nem lenne kívánatos. Amennyiben azonban az SZJA-ban és a társasági adóban javasolt lépések forrásigénye indokolttá teszi, az ingatlanadó mellett ez az adó jelenthet az adórendszeren belül többletforrást. Ez esetben elképzelhető a 20%-os kulcs 2 %-pontos emelése is.

A felvázolt változások megvitatás és alapos kidolgozás után a példaként említett mértékek pontosításával és a hatásvizsgálatok elvégzésével 2009. január elsejével bevezethetők.

* * *

Cikkünk bevezetőjében említettük, hogy egy adóreform, de egy átfogóbb adóváltoztatás előkészítése is időt, széleskörű társadalmi konzultációt és legalábbis minimális konszenzust igényel. Ennek része a szakmai közvéleményben lefolytatott vita és nézetütköztetés is. Nem hiszünk a bölcsek kövében és magunkról sem gondoljuk, hogy - megannyi államigazgatásban eltöltött év ellenére- birtokában lennénk a csalhatatlanságnak. Úgy gondoljuk azonban, hogy az adókról, azok változtatásáról vallott nézeteink nyilvánosságra hozatala tovább gazdagítja a döntéshozók választási lehetőségeit és újabb adaléka egy, az adórendszer lehetséges átalakításáról szóló széleskörű, nyilvános vitának és szakmai konzultációnak.