2005. május 4., szerda

Medgyessy Péter felszólalása a Közgazdasági Társaság Csongrád Megyei Szervezetének közgyűlésén Szegeden

Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy ott folytassam, ahol elnök úr abbahagyta. Azt mondta, hogy Dél-Magyarországon egyre kevesebb nap van hátra az autópálya használatbavételéig, a mai lapban az áll, hogy 272 nap múlva átadhatják.

Nagyon remélem, hogy így van. A megyei lap ötlete egyébként nagyon tetszik, mert ez a számlálás pontosan ellenkező irányban működik, mint az, hogy hány napja nem tudjuk, ki volt Kaja Ibrahim, és milyen alapon sikerült neki megszerezni, illetve eltüntetni bizonyos vállalatokat. Nagyon bízom benne, hogy valóban el tudja érni ez a kormány, hogy nagyon rövid időn belül, ebben az évben még használatba lehessen adni az M5-öst, egészen Szegedig.

Hölgyeim és Uraim!

Három dologról szeretnék beszélni. Az egyik: abból a tényből kiindulva, hogy Magyarország a világgazdaságnak elválaszthatatlan része, és egy nagyon nyitott világban élünk, szeretném egy kicsit a világgazdasági környezetben elhelyezni Magyarországot, és áttekinteni azt, hogy a világgazdaságtól mit várhatunk a következő időszakban, hiszen ez határozza meg a mozgásterünket.

A második témaként a magyar gazdaság néhány divatos ügyéről szeretnék szólni. Direkt használom ezt a kifejezést, hogy „divatos ügy”, mert én nem hiszek ezekben a sztereotípiákban, ezt fogom majd elmondani. Ilyen sztereotípia az, hogy Magyarország katasztrofális gazdasági helyzetben van, a másik, hogy a versenyképességünk hogyan romlott az elmúlt időszakban. Tények alapján fogok beszélni.

És végül a harmadik kérdéskör: az Európai Unió és Magyarország viszonyáról, elsősorban arról, hogy van-e Európának saját magáról víziója. Vajon tudja-e Európa, hogy mit szeretne, milyenné akar válni? És van-e nekünk víziónk, magyaroknak arról, hogy milyen Európába szeretnénk beilleszkedni? Egyáltalán van-e nekünk víziónk arról, hogy milyen gazdaságot szeretnénk? Hát, ez a három dolog az, amiről beszélni szeretnék a következő 30−40 percben.

Az első, ez a világgazdasági helyzet. Nos, Hölgyeim és Uraim, ha megnézzük a tényleges állapotát a világgazdaságnak, azt kell mondani, hogy a legdinamikusabb térségek nem Európában vannak. A legnagyobb dinamika Ázsiában, Kínába, Indiában, bizonyos értelemben Dél-Amerikában, Dél- és Közép-Amerikában található meg, és elég dinamikusan fejlődik az orosz, ukrán térség is. Ezekben az országokban a gazdasági növekedés évente 6 és 9 százalék között van, ez azért mindenképpen azt jelzi, hogy egy utolérési folyamat indult el, hiszen ezek az országok ekkora gazdasági növekedési ütem mellett szükségképpen közelednek a fejlett országok szintjéhez, valószínűleg, ahogy a matematikusok mondanák, aszimptotikusan, vagyis valószínűleg sose fogják pontosan elérni azok színvonalát, sajnos, de mindenesetre a közeledés megkezdődött. Ez jó jel, és ezt örömmel lehet megállapítani.

Azt kell mondjam, hogy az Európával azonos fejlettségi fokon álló térségek, tehát Észak-Amerika, az Egyesült Államok és Kanada szintén a dinamikusabb térségek közé tartozik, ott is ilyen 4−5 százalék körüli növekedés tapasztalható. Ha még a kontinensek sorát folytatom, hát Ausztráliát, azt most egy percre tegyük félre, az annyira más világ, bár ott is nagy a fejlődés üteme. És ha elővesszük azt a kontinenst, amit rendre elfelejtünk az elmúlt évtizedekben, Afrikát, akkor azt kell mondjam, hogy ez az emberiség szégyene. Katasztrofális állapotok vannak Afrikában. Ez előbb-utóbb – remélem, hogy talán nem kerül rá sor, de tartok tőle, hogy előbb-utóbb vissza fog ütni a világra. Az ott terjedő járványok, az ott terjedő nyomorúság, az ott terjedő elégedetlenség és feszültség elkerülhetetlenül világproblémákat fog okozni akkor, hogyha az emberiség nem ismeri föl, hogy nem lehet ilyen szakadék a különböző kontinensek között. Nem lehet ilyen különbség Afrika és a világ más tájai között.

És hát itt vagyunk mi a kis Európánkban, ahol, bizony, meg kell azt állapítanunk, hogy Európa gyengélkedik, továbbra is gyengélkedik. 2002−2003 egy nehéz időszak volt a kontinens életében, a gazdasági fejlődés erősen lelassult, dekonjunktúra volt, rossz állapotok voltak. 2004-ben megcsillant annak a reménye, hogy talán egy kicsit gyorsabb lesz a növekedés, ha megnézzük a mutatókat, akkor Nyugat-Európa legfejlettebb országai, ha nem is azonos mértékben, de valamivel gyorsabban fejlődtek, mint az előző időszakban. De sajnos 2005 megint azt a trendet mutatja, hogy visszatérünk a 2002−2003-as irányhoz.

Ha figyelik a nemzetközi irodalmat, a különböző nemzetközi sajtóhíreket, akkor rendre korrigálják vissza a gazdasági előrejelzést Németországban és ebből következően Európa más térségeiben is. Németország oly mértékben meghatározó az európai fejlődésben, hogy ha a német pesszimizmus jellemzővé válik, ha a német gazdaság lassabban fejlődik, az egyúttal Európa lassú fejlődését is eredményezi.

A munkanélküliség magas, a konjunkturális előrejelzések igen rosszak.

Van egy kellemes kis sziget Európában, ezt a Tízek Európájának fogjuk nevezni a következő néhány percben, tehát az új csatlakozó tíz ország. A Tízek Európája nagyobb dinamikát képes produkálni, 4 százalék körüli dinamikát mutat évek óta. Ebből vannak kiugró országok, és vannak átlag körül mozgó országok. Magyarország is gyakorlatilag az elmúlt években a 4 százalék körüli gazdasági növekedést produkálja. Csak az a probléma, hogy ennek Európára igazán nincs nagy hatása.

Részt vettem egy nemzetközi konferencián, ahol az egyik előadó azt mondta, hogy az összes tíz csatlakozó országnak a nemzeti jövedelme annyi, mint Hollandia nemzeti jövedelme. Ez persze még jelzi azt, hogy mekkora a súlya ennek a térségnek. Az én válaszom erre az volt, hogy ez igaz, de hogyha jól használjuk ki a térségben rejlő lehetőségeket, akkor ez egy németországnyi nemzeti jövedelem esélyét rejti magában. És ha arra gondolunk, hogy Európát egy Németországnyi térséggel, Németországnyi GDP-vel lehet fejleszteni, az már óriási dolog. Tehát Európa kapott valamit ezzel a bővítéssel. De azért legyünk realisták és őszinték: a mai helyzetben valójában, hogyha ezt a kérdést közelebbről nézem, hiába nagyobb a dinamikája ennek a tíz európai országnak, ez, bizony, nem húzza fel olyan mértékben az európai fejlődést, mint ahogy azt mi szeretnénk.

A következtetés az elmondottakból röviden úgy foglalható össze, hogy külső szívó hatásra nem számíthatunk a következő időszakban Magyarországon. Tehát nem lesz olyan erő, ami a magyar gazdaságot felfele húzza. Miért is nem? Azért, Hölgyeim és Uraim, mert a mi magyar kereskedelmünk 75−80 százalékban az Európai Unióval bonyolódik. Tehát meghatározott az, hogy Európa hogy fejlődik. A maradék kis rész, igazán nem több, mint 20 százalék, vagy alig több, mint 20 százalék, az Kínával, néhány más jelentősen fejlett országgal, Oroszországgal, mint egy dinamikus országgal bonyolódik le, de a meghatározó, az Európa.

Ha Magyarország hovatartozását akarja meghatározni, akkor természetesen azt kell mondani, hogy az Európa. Ha Magyarország a következő évek dinamizmusát keresi, akkor viszont diverzifikálni kell a kereskedelmet. Nem fog működni az, hogy erre a 75−80 százalékos kereskedelemre építve, szembe kell néznünk azzal, hogy a mi kereskedelmünket is visszafele húzza az európai lassú fejlődés, és nem fölfele lendíti.

Tehát egy előrelátó, okos, bölcs politikának diverzifikálni kell a magyar gazdasági kapcsolatokat, a nemzetközi kapcsolatokat, és én ezért voltam, amikor aktív miniszterelnök voltam, annak a pártján, hogy Kínával nyitni kell, hogy az oroszokkal újra kell nyitni a kereskedelmet, hogy néhány olyan országot kell keresni, amelyek felvevőpiaccal rendelkeznek, dinamikusan fejlődnek, és ezáltal Magyarországnak is lehetőséget adnak. Miközben a segítséget, természetesen, nekünk Európától lehet és kell várni. Hiszen az európai integráció az, amelyik valójában meghozza azt a többletet, amivel a mi teljesítőképességünk minőségi értelemben is fejlődhet.

A második téma, amiről beszélni szeretnék, ezek az úgynevezett slágertémák, vagy ahogy én szívesen nevezem, sztereotípiák, amiket hallok sajtóban, ellenzéki politikusok szájából és különböző elemzők tollából.

Az, hogy az ellenzék azt mondja, hogy a gazdaság katasztrófában van, én azt gondolom, hogy ebben semmi különösebb nincsen, bármelyik ellenzék a világ bármelyik országában ugyanezt teszi. Ez a dolguk, ők szeretnének a politikai erővonalakban előbbre jutni, ebből következően elmondják azt, hogy mi minden baj van. Nem is probléma, mert ez a munkamegosztás. Ugyanis, ha csak az – idézőjelben – „mindig elbizakodott” kormány volna jelen a médiapiacon, akkor természetesen egy irreális kép alakulna ki. Ha csak az ellenzéket hallgatnánk, akkor pedig valószínűleg keresnénk a temetkezés gyors és fájdalommentes lehetőségeit.

Miután mind a ketten jelen vannak a médiában, ebből következően kialakul egyfajta egyensúly, és kialakulnak azok a viták, amelyek ahhoz szükségesek, hogy valami javuljon, hogy mondjuk, a kormány jobban végezze a dolgát, az ellenzék pedig olyan konstruktív javaslatokkal éljen, ami valóban előre viszi az ország dolgait.

Mi az a két sztereotípia, amivel nap, mint nap találkozunk? Az egyik az, hogy katasztrofálisak az állapotok, különösképpen a gazdasági egyensúly szempontjából, a másik pedig, hogy versenyképességünk lecsúszott. Nagyon szomorú vagyok, amikor azt hallom, hogy bizony, olyan komoly emberek is, akiktől az ember nem várná hogy beleessenek a populizmus bűnébe, valójában fölveszik ezeket a szlogeneket. Ez nem jó akkor sem, ha a kormány oldaláról hangzik el, akkor sem, hogyha a vállalkozók oldaláról mondják, akkor, ha nincs tényekkel alátámasztva.

Nézzük, hogy a realitás hogyan néz ki! Egyrészt meggyőződésem az, hogy a magyar makrogazdaság állapota lényegesen jobb annál, mint amit az ellenzék és egyes sajtóorgánumok vagy elemzők mondanak. Ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy a fiskális és monetáris állapota a magyar gazdaságnak lényegesen rosszabb annál, mint ami kívánatos lenne. És a kettő igazsága együttesen van jelen az életünkben.

Az államháztartás hiánya 2002-ben elszállt. Nagyon nagy mértékű költségvetési hiány alakult ki, aminek három oka van az én elemzésem szerint. Az egyik, hogy az előző kormány egy választási költekezésbe fogott. Sajnos majdnem minden demokráciára jellemző ez. Azokban a politikai kurzusokban is, ahol előre megígérik azt, hogy a következő kampányban aztán nem ígérünk semmit, és azt se tartjuk be, még azoknál is elő fog fordulni majd a választások előtt néhány hónappal, hogy mégis ígérnek valamit, aztán vagy betartják, vagy nem. Látható módon a költekezés a választás időszakában nagyon jellemző. Jellemző volt az Orbán-kormány idején is, igazán egy viszonylag kemény költségvetést fogadtattak el, és aztán rendre túllépték, különböző módon eltüntetve a kiadásoknak egy részét, például útépítést a fejlesztési bank problémáiba csomagolva, és egyéb más dolgokat …

A második ok a romló nemzetközi helyzet volt. 2002−2003 a konjunktúra szempontjából nagyon rossz két esztendő volt. Erről nem kell sokat mondani, ez tényszerűen így van.

És végül a harmadik ok, hogy az új kormány – ha úgy tetszik, az én kormányom – igyekezett az ígéreteit betartani. Ez egy váratlan fordulat volt az elmúlt magyar történelem ismerete alapján, hiszen nem nagyon jellemző az, hogy a kormányok a választásokon tett ígéreteikhez olyan nagymértékben ragaszkodnának, hogy az esetleg okozhatna problémát. Lehet arról vitatkozni, hogy helyes dolog-e ennyit ígérni, lehet vitatkozni arról, hogy valóban helyes dolog-e, ha már megígértük, megcsinálni. Egyebek között, sajnálattal közlöm, azért van a tanároknak magasabb fizetésük, azért van az orvosoknak magasabb fizetésük, azért jött el az autópálya addig, ameddig eljött, és épül tovább, és nagyon nagy reményeink szerint használatban lesz ez év végén még, mert betartottuk az ígéreteinket. Ezek, persze, mind nagyon sok pénzbe kerülnek. Ez teljesen igaz, ennek tudatában lehetett csak ezeket az ígéreteket megtenni.

Amikor én ezeket az ígéreteket megtettem, akkor azzal is tisztában voltam, hogy szükséges lesz a gazdaságban egy kiigazítási folyamatot is elindítani, mert hiszen mindazok az ígéretek, amelyeket beváltottunk, azok nagyon sok pénzbe kerültek. Én még senkitől nem hallottam azt, hogy azt mondta volna, akinek tanári diplomája van, orvosi diplomája van, ápolónő vagy nyugdíjas, hogy én visszaadtam volna inkább a pénzemet, és most mennyivel jobb lenne a makrogazdaság helyzete. Tessék mondani, a magyar átlagembert mennyire érdekli a makrogazdaság helyzete?

Politikailag lehet arról vitatkozni, hogy az a politikus, aki egy ilyen ígéretet tesz, és beváltja, az elvárhatja-e azt, hogy valamifajta elismerést kapjon, vagy nem. Azt gondolom, hogy nem. Egy politikusnak nem az a dolga, hogy azért tevékenykedjen, hogy elismerést kapjon, hanem valamifajta hit kell vezesse, hogy ő valami értelmeset és jót kell csináljon.

Tehát az nyilvánvaló volt, hogy 2003-tól szükséges egy kiigazítás, ez a kiigazítás valójában 2003 közepétől elkezdődött. Ha Önök reális elemzéseket olvasnak, tehát nem elfogult, hanem valóban reális elemzéseket, akkor mindegyik elemzésben benne van, hogy 2003 közepétől megkezdődött egy gazdasági kiigazítás Magyarországon, amelynek a hatása igazán 2004-ben vált érezhetővé és mérhetővé.

Mit jelentett a gazdasági kiigazítás? Azt jelentette, hogy 2002-ben a költségvetési hiány az előbb elmondott három ok miatt elérte a 8,7 százalékot – ez nagyon magas, ez kivételesen magas költségvetési hiány –, és ez a tavalyi évben 4,2−4,5 százalékig ment le. Ez 4 százalékpontos költségvetési kiigazítás. Ennél többet elvárni senki nem várhatott el. Lehet – még egyszer mondom – arról beszélni, hogy vajon kellett-e engedni eddig a költségvetési hiányt menni. De hogy ennél nagyobb kiigazítást lehetett volna csinálni, nagyon meg lennék lepődve, ha valaki ezt állítani merné.

Ez a kiigazítás végül is azt a fajta hatást, amit én úgy neveztem, hogy a gazdaság motorját át kell állítani a belföldi fogyasztásról az exportra és a beruházásokra, nos, ezt az átállítást megtette. Megkockáztatom: jó éve volt a magyar gazdaságnak 2004. Miért is? Nem azt mondom csak, hogy a gazdasági növekedés 4 százalék volt, ezt Önök is tudják, ez, mondjuk, az európai átlagot több mint kétszeresével haladja meg, és a közép-európai átlag körül van. Erre pedig lehet azt mondani, hogy ez a közép-európai átlag, ez egy elég jó standard, hiszen Magyarország egyébként fejlettség szempontjából a közép-európai átlagból kimagaslik. Tehát nyilvánvaló, hogy minél fejlettebb, annál nehezebb egy nagyobb növekedési ütemet produkálni.

Mire mondom én azt, hogy egy viszonylag jó éve, vagy jó éve volt 2004. a magyar gazdaságnak? Az államháztartási hiány érezhetően csökkent, ahogy említettem, 4,2 százalékra, ez még magas, de azért elviselhető hiány. Ez igaz, hogy úgy van számolva, hogy a magánnyugdíjpénztárak hatását ebből levonják az Európa Tanács megállapodása szerint, de én azt gondolom, hogy ez teljesen rendben is van. Semmifajta olyan veszélyt nem rejt magában a magánnyugdíjpénztárakban megjelenő forrás, ami azt jelentené, minthogyha egy állami költségvetési többletkiadás lett volna. Ezért tehát teljesen jogos az, hogy a magánnyugdíjpénztárak hatása a költségvetési hiányból levonható legyen, nem véletlenül fogadta el ezt az Európai Unió, már csak azért is, mert nyilvánvaló, hogy ők is szeretnék ösztönözni azt, hogy a nyugdíjrendszerekben olyan típusú reformokra sor kerüljön, mint amit Magyarország vállalt.

A következő ok, ami miatt én pozitívnak tartom a magyar gazdasági fejlődést 2004-ben az, hogy a külföldi finanszírozási igény csökken. Ez azért lényeges, mert a fizetési mérleg hiánya ugyan a GDP-ben mérve változatlan, abszolút összegben természetesen nőtt. Tehát a GDP-hez mérten ugyanannyi a fizetésimérleg-hiány, azonban 2004-ben 4 milliárd euró működő tőke jött be az országba, vagy invesztíció, vagy reinvesztálás útján. Ehhez a 4 milliárd euróhoz hozzájön még durván 300 millió euró, amit az Európai Uniótól kaptunk, mint új uniós tag, tehát ez gyakorlatilag a 60 százalékát képes finanszírozni a fizetési mérleg hiányának. Tehát a fizetésimérleg-hiány durván 60 százaléka, az tartós források, tartós Magyarországon lévő forrásokból finanszíroztatott, vagyis nem okozott valóban semmifajta gazdasági kockázatot és feszültséget.

Az áruforgalmi mérleg kifejezetten javult, abszolút összegben is, meg GDP-arányosan is. Egy-másfél éve 245 és 248 forint körül mozgott az euró árfolyama. Egy erős és fejlődő tőzsde van Magyarországon, tulajdonképpen akik nyugatiak befektetni akarnak, a magyar tőzsdére jönnek. Igaz, hogy nagyon kevés tőkeerős cég van kinn a piacon, de azok nagyon jól prosperálnak, nagyon szép árfolyamnövekményt hoznak, és hát ugye, a tőzsde lényege az árfolyamnövekmény.

A gazdasági növekedés szerkezete pozitív irányba változott 2004-ben, ha a számokat nézem megint, nagyon egyszerűek a számok: az export 17 százalékkal növekedett, a nagyon rossz árfolyam ellenére 17 százalékkal emelkedett, a beruházások 8 százalékkal és a belső fogyasztás 2,8, vegyük kereken, 3 százalékkal. Ez annyit jelent, hogy a gazdasági fejlődés motorja eltolódott: míg korábban, az előző években elsősorban a belső fogyasztás volt ez az erő, ami egy ilyen pici országban megengedhetetlen hosszú távon, addig 2004. egy olyan év, amikor megfordult a helyzet, eltolódott a gazdasági növekedés motorja az export és a beruházások felé.

Hozzá kell tennem az igazság kedvéért, persze, azt is, hogy a belföldre termelő vállalatok számára ez a fajta eltolódás nem kedvező. A belföldi, viszonylag kis fogyasztási kereslet, az korlátozza az értékesítési és termelési lehetőségeinket, más oldalról meg az alacsony árfolyam, vagy nagyon erős forint nagyon olcsóvá teszi az importot, relatíve, ezáltal nagyon erős versenyt jelent a magyar termelővállalatok számára.

Egészében véve, ha megnézik az elemzéseket – és csak néhány számot fogok említeni – a kompetitív szektorban, különösképpen a feldolgozóiparban a magyar áruforgalom versenyképessége nem romlott az elmúlt négy évben, tehát 2001. és 2004. között. Ez annyit jelent, hogy a reálbér-növekedés nem haladta meg a termelékenység növekedését. Ha Önök közgazdászok, márpedig nyilvánvaló, azért vannak itt, akkor pontosan tudják: ez annyit jelent, hogy a magyar versenyképesség nem romolhatott, mert ha a bérek nem nőnek gyorsabban, mint a termelékenység, akkor ez egyúttal annyit jelent, hogy legalábbis tartottuk a versenyképességünket az előző időszakhoz képest.

Ide tartozik az is, hogy az infláció az elmúlt év második felétől kezdve érezhető módon csökkent. Tehát egy rohamos csökkenés következett be, ami szintén a 2004-es év megfelelő eredményét mutatja.

Vannak valódi gondok, és ezekről is nyugodtan és tisztességesen lehet beszélni. Az egyik legnagyobb gond szerintem a magyar gazdaságban az elmúlt másfél-két évben a magas kamat. Valójában azt kockáztatnám meg, hogy az elmúlt másfél évben a reálkamatoknak ez a szintje a GDP évenként körülbelül 1 százalékos veszteségével járt. Nagyvonalú összehasonlítás ez, de nem áll távol a valóságtól. Ugyanis, ha azt nézzük, hogy semmi szükség nincs erre a magas reálkamatra, ami, ugye, 4 százalék körül mozgott az elmúlt időszakban, márpedig 4 százalékos reálkamatot a világon nem nagyon találnak más országokban, mint Magyarországon. És nincs kockázat, mert ahogy említettem, erős az árfolyam, és stabil. A finanszírozhatósága, különösen 2004-ben, de az előző években is megvolt a magyar gazdaságnak. Akkor nincs semmilyen indok, ami azt magyarázza, hogy miért kell ilyen bizalmatlannak lennie a Nemzeti Banknak a kormánnyal szemben, és miért kell ezt a fajta magas reálkamatot fenntartania.

Mi is ennek az eredménye? Ha egy picikét belegondolnak, akkor könnyen belátható, hogy valójában kiajánljuk a magyar nemzeti jövedelmet a külföldi befektetőknek. Ugyanis a külföldi befektetők ekkora haszon reményében tömegesen jönnek, mint pénzügyi befektetők, Magyarországra. És ez a fajta irányzat, ez egyértelművé teszi azt, hogy akarva-akaratlanul – én bízom benne, hogy akaratlanul – gazdagítjuk azokat a külföldi pénzügyi befektetőket, akik annak tudatában jöttek ide, hogy a Nemzeti Bank egy ilyenfajta kamatpolitikát folytat, tehát óriási extraprofitra lehet szert tenni, az óriási reálkamatok következtében.

Kérdezhetik azt, persze, hogy mint politikus, mint miniszterelnök, miért nem akadályoztam ezt meg. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Azért nem, mert Magyarországon vannak bizonyos demokratikus alapszabályok. A jegybank elnökét akkor lehet eltávolítani, ha megbolondult. Akkor lehet eltávolítani, ha közbűntényt követ el. Nincs eszköz a kormány kezében.

Ne mondják nekem azt, Hölgyeim és Uraim, hogy igen, de lám-lám, a Surányival mit csináltak. Mert a Surányit sem távolították el. Orbán Viktor, bizony, álmodott valószínűleg szép éjszakáin arról, hogy milyen jó lenne Surányit eltávolítani, ezt el tudom képzelni, de nem csinálta meg. Mert tiszteletben kellett tartsa a magyar törvényeket, amik nem teszik lehetővé a kormány számára azt, hogy eltávolítsa a jegybank elnökét. Tudomásul kellett vennünk, hogy együtt kell élni ezzel a jegybanki politikával, és folyamatosan addig darálni-darálni a dolgokat, ameddig a végén a jegybank mégis megérti azt, hogy nagyobb bizalommal lehet a kormányzati gazdaságpolitika iránt.

Ennek vannak bizonyos jelei, mert valójában múlt év közepétől kezdve a kamatok folyamatosan elkezdtek csökkenni, de még mindig nagyon magasak, még mindig valahol a 3,5 százalék körül vannak a reálkamatok, szemben egy úgy gondolom, bőségesen elegendő 2,0−2,5 százalék körüli reálkamattal. Ez, ugye, hatással van a költségvetési deficitre, mert hiszen az államadósságot finanszírozni kell, a magas kamatok nagy terhet jelentenek az államnak, és szükségképpen hatnak az adósság növekedésére is, hiszen a magas kamattal finanszírozott kiadásokat kell az adósságból fedezni.

Az előbb említettem már, hogy a fizetési mérleg hiánya viszonylag magas, de a finanszírozhatósága nem kérdés. Senki, egyetlen külföldi elemző sem teszi föl azt a kérdést, hogy a magyar fizetésimérleg-deficitet lehet-e finanszírozni. Természetesen nem jó, ha ekkora.

Nézzük azonban meg, hogy mit mutatnak a tényszámok! Kérem szépen, a bruttó devizaadósság 2000-ben a GDP 50,7 százaléka volt, 2004-ben a GDP 38 százaléka volt. Tehát a relatív eladósodottsága a magyar gazdaságnak nem növekedett, hanem csökkent. Ezt illene tudni a magyar kormányban is, legyen az bárki, aki ennek az ellenkezőjét mondja, és illik tudni a magyar közmédiában is, egyszerűen a számokat meg kell nézni.

Ide tartozik az is, hogy a nettó devizaadósság szintén, bár nem ilyen mértékben, de szintén valamelyest csökkent: 2000-ben 14,6 volt, 2004-ben nincsen egészen pontos számom, de olyen 13 százalék körüli a nettó devizaadósság állománya a GDP-ben mérve.

A gondok közé tartozik az, hogy az állam rendre túlvállalta magát az ígéreteiben. Én most nem a jóléti ígéretekről beszélek, hanem az egyensúly javítására tett ígéretekről. Ez egy nagyon nehéz és nagyon erős circulus vitiosus, egy önmagába visszatérő ördögi kör, amelyikben hogy ha 4 százalékkal javítom a költségvetési pozíciót, az fantasztikus, ha azonban 6-ot ígértem, akkor az rossz, hogy csak 4-gyel sikerült megemelni. Ez hiba, ezt az én kormányom, én magam elkövettük. Kár volt ilyen ígéreteket tenni, túlértékeltük a gazdaság teljesítőképességét és a devizapozíciónk javításának a lehetőségeit, túlértékeltük a nemzetközi konjunktúrát. Ezzel együtt is azt gondolom, hogy a magyar gazdaság teljesítménye megfelelő volt ahhoz, hogy azt lehessen mondani: a magyar gazdaság iránti bizalom ma is megvan.

A bruttó államadósságról legutóbb egy általam nem említendő ellenzéki politikus mondta el azt, hogy mennyivel nő naponta az államadósság. Az a baj, hogy nem néznek utána sohasem, és ezért aztán a vita három nappal később folytatódik, amikor már senkit nem érdekel a dolog. Elhangzott az, hogy 10 milliárddal nő naponta az államadósság. Én megnéztem, szoroztam-osztottam, beszéltem a Pénzügyminisztérium munkatársaival, a KSH-val, 3 milliárdnál többel nem nő naponta. Ezzel szemben a GDP naponta körülbelül 6 milliárd forinttal nő. Vagyis 2004. és 2005. között GDP-arányosan az államadósság csökken. Abszolút összegben, persze, nő. Hát infláció van közben, államadósság van, fizetési mérleg, vagy külkereskedelmi mérleg problémák vannak, túlköltekezés van, ez mind igaz. Csak azok az állítások, amelyek oly elrémisztők, azok nem állják meg a helyüket. A 10 milliárddal szemben tehát, akárhogy számolok, nem többel, mint naponta 3 milliárddal nő. De 10 milliárd könnyen megjegyezhető! Ha most azt mondanám, hogy 2,2 milliárddal nő naponta, akkor azt nem tudták volna megjelenni. 10 milliárdot mondott valaki, az jól hangzik. És ezzel szemben a GDP ennél nagyobb mértékben növekszik naponta. Reális összehasonlításokat kell tenni, és akkor pontosan lehet látni azt, hogy milyen a magyar gazdaság állapota.

Összességében tehát a második témáról azt mondhatom, hogy a kiigazítás lassú, de nem megrázó folyamata megindult 2003 közepén. Azt lehet mondani, hogy a kiigazítás 2003 közepe óta folyamatos, és az eredmények 2004-ben – én most 2004-ről beszélek alapvetően – azt mutatják, hogy sikeres. Nincs tehát súlyos helyzet a magyar gazdaságban, de az nem kérdés, hogy ezt a kiigazítási folyamatot folytatni kell.

Következő kérdés a második divatos sztereotípia: versenyképességünk romlása katasztrofális. Vegyük elő a tényeket, mert azokkal a legnehezebb vitatkozni, bár tudom, hogy a tényeket is meg lehet változtatni, hogyha valaki nagyon szeretné, de hát azért talán ezzel nem kísérleteznek többen. Legyünk egészen őszinték, megint közgazdász körökben nyugodtan mondhatom, a versenyképesség mérése nagyon nehéz. Ha valaki belegondolt abba, hogy hogyan is lehet igazán a versenyképességet mérni, nincs igazán jó mutató.

Vannak szintetikus mutatók, amiket alkalmaznak, mondjuk, a World Economic Fórumnak van egy rendszeresen, minden évben megjelenő kiadványa évtizedek óta, egy ilyen vastag kiadvány, ami többfajta mutató alapján számol egy szintetizált versenyképességi mutatót. Ötvenegy országra végzik el ezt a számítást. Ez a vastag kötet azt mutatja, hogy a világ más térségeiben a versenyképesség javul Európához képest. Fordítva: Európa versenyképessége romlott a világ többi országához képest. 2002. és 2004. között a felmért huszonhét európai országból Magyarország pozíciója kettő helyet romlott. Szóval nem lecsúszott, nem katasztrofális, de romlott. Ez tényszerűen igaz. Huszonhét fölmért országból, négy év távlatán áttekintve kettő helyet romlott. Ha a hét közép-európai országot nézem, akik benne vannak ebben az ötvenegy fölmért országban, hét közép-európai országból Magyarország a harmadik helyezett ebben a rangsorban. Hét közül a harmadik. Azt jelenti, hogy nem a legjobb, messze nem a legrosszabb. Messze nem a legrosszabb.

És akkor most nézzük meg az okokat! Hölgyeim és Uraim, nem kellene nagyon – hogy is mondjam – farizeusnak lenni, nem kéne nagyon tettetnünk magunkat, hanem a saját életünkkel is egy kicsit szembe kell néznünk. 1990. és 2000. között Magyarországon a reálbérek alig emelkedtek. A másik tényező, hogy különösképpen az utóbbi évek, tehát a kilencvenes évek második felében egy nagyon gyengülő forinttal kellett szembenézni. Tehát pici, vagy gyakorlatilag nulla reálbér-növekedés és nagyon gyenge forint. Teljesen logikus, hogy a magyar versenyképesség javul – mind a kettő a versenyképesség javítását eredményezi. Ez a trend 2001-ben megfordul, és bár sokáig gondolkoztam, megsértődjem-e azon, hogy összemossák a 2000. és 2004. közötti időszakot ebben az értelemben. Aztán mélyebben a dologba tekintve azt mondtam, hogy bizonyos értelemben vállalható ez. Ugyanis egyszerűen kialakult egy politikai szükségszerűség. Nem lehet 15 éven keresztül a reálbéreket gyakorlatilag változatlan szinten tartani, egy olyan országban, amelyiknek a kapui kinyíltak, ahol nap, mint nap a kábeltelevízión keresztül százas nagyságrendben lehet televíziós műsorokat nézni, ahol a turista – sajnos, a Balaton drágasága következtében – nyugodtan el tud menni a világ különböző tájaira, mert nem sokkal drágább, minthogyha a Balatonra menne, egy ilyen világban nem lehet a végtelenségig a reálbéreket visszatartani. Függetlenül attól, hogy a politikának milyen színezete van.

Egyszerűen tudomásul kellett venni, hogy az embereknek jogos az a vágya, hogy igazodjanak kicsit a világ lehetőségeihez.

Nyilvánvalóan mindennek ára van. Ára van annak, ha a reálbérek lassabban nőnek, vagy nem nőnek, és a termelékenység emelkedik, és ára van annak, hogyha a bérek terén elindul egy utolérési folyamat, és ennek következtében kiadások keletkeznek.

2004-ben ugyanakkor az egységnyi munkaerő költsége az üzleti szférában 5 százalékkal csökkent. Tehát 2004-től kezdve megindult egy javuló, termelékenység szempontjából megint javuló folyamat. Hogy ez folytatódik-e 2005-ben, ez egy másik kérdés.

Nos, mi a következtetés? Egyrészt az – és ez a meggyőződésem –, hogy Magyarország a jövőben nem élhet meg az olcsó munkaerőből. A magyar gazdasági növekedés nem épülhet az olcsó munkaerőre. Ezt kihasználtuk 1990. és 2000. között. Azért jött ide Németországból, Ausztriából, Belgiumból, Angliából a tőke. De van egy pont, amin túl ez nem tartható fenn. Ésszerűségi okok miatt, társadalmi okok miatt. Persze kilóg belőlem a lóláb: a szociáldemokrata lóláb, mert én azt gondolom, hogy egy gazdasági növekedésnek mégis valamifajta értelme kell legyen. A gazdasági növekedés értelme közgazdászok egy része számára lehet az, hogy fantasztikus fizetésimérleg-mutatókat tudunk produkálni, és nagyszerű a termelékenységnövekedés. Az emberek ezt nem olyan nagyon nagyra értékelik, az emberek szeretnének jobban élni. És a gazdasági növekedésnek ez az egyetlen igazi értelme. Természetesen, a korlátokat figyelembe véve, természetesen respektálva a gazdasági egyensúly szabályait. Nos, ha ezt nézem, akkor nyugodt lelkiismerettel mondom, hogy Magyarország hosszú távon nem építhet az olcsó munkaerőre, más megoldásokat kell találni. Majd erre vissza fogok térni.

Nézzük azt, hogy mik, ha közelebbről nézzük, a valódi gondok a gazdaságpolitikában. Sajnos kénytelen vagyok kimondani: a tavaly év végi, egyébként szükséges gazdaságpolitikai korrekció elmaradt. Nem tagadom, hogy nekem volt egy elképzelésem, amit az akkori, ma már eltávozott pénzügyminiszterrel egyeztettem, és ami úgy szólt, hogy tavaly kora ősszel kell egy olyan lépést tenni, ami a gazdasági egyensúly biztonságos tarthatóságát garantálja 2004-ben és 2005-ben. Érthető, hogy egy új miniszterelnök irtózik egy ilyen lépéstől, én ezt emberileg abszolút megértem, de az tény, hogy ez, bizony hiányzott a 2004, és bizonyos értelemben hiányzik a 2005-ös évből is. Ez egyfajta bizonytalanságot szült az elemzők köreiben.

A második dolog a már említett túlzott konzervativizmusa a jegybanknak.

A harmadik, hogy a gazdaság alapvetően bizalmi üzlet, és a bizalmat nagyon erősítette volna egy reform, egy egészségügyi reform, aminek a körvonalai olyan állapotban voltak, hogy a frakciókkal megismertettük. Nem állítom, hogy a frakciók nagyon lelkesek voltak, de hát a frakciók egy része természetesen úgy tevődik össze, hogy az egészségügy szakemberei vannak benne, akik látják a kockázatokat is. Na most, reformot simán, zavartalanul, kockázatok nélkül, mosolyogva, boldogan megcsinálni igen-igen nehéz. Egy előkészített egészségügyi reform iránt volt egyfajta ellenszenv, ellenérzés, és végül nem került sor ennek a 2005-ös bevezetésére. Ez tényszerűen így van, meg lehet nézni, előkészített törvénytervezetek voltak.

Lehet azt mondani, hogy sokan nem értettek vele egyet, nem szerették, féltek tőle. Tessék mondani: a reformtól ki a csoda nem fél? Megváltoztatja az életünket, új helyzetet teremt. Egyszerre, egy szájból azt mondani, hogy reformot akarunk, de nem akarunk változásokat, nem megy. Sajnos a változásoknak kockázatai vannak, következményei vannak, és egy kormánynak ezeket, bizony, el kell tudni vállalni.

Hiba volt az adóreformnak az előszedése, ugyanis olyan helyzetet teremtett, amilyen helyzetet nem lehetett megoldani. Mert egyszerre azt mondani: tessék előkészíteni adóreformot, az adóreformban könnyítések kell legyenek, amik felszabadítják az energiákat. Ugyanakkor többletforrás nem mehet ki, az emberektől nem lehet elvenni, mert ha elveszünk, akkor az feszültségeket okoz. Hogy lehet ezt megoldani? Ez, kérem szépen, a fából vaskarika. És nincs olyan közgazdász, aki ezt a kérdést meg tudja oldani. Mert vagy átrendezéssel jár, akkor vannak nyertesek és vesztesek. Vagy többletforrással jár, amit nem bírunk elviselni, mert nincs többletforrásunk. Vagy elvonással jár, amit nem akarunk, mert úgy gondoljuk, hogy amúgy is túl sok az elvonás. Tessék mondani, hogy kell megoldani ezt a kérdést? És utána azt mondani, hogy ejnye-ejnye, drága közgazdász barátaim, nem tetszettek megoldani ezt a kérdést, bátrabb javaslatokat vártunk volna, hát, őszintén szólva, ez számomra egy kicsit meglepő fordulat.

Kutatás és fejlesztés. Gond van, a kutatásra és fejlesztésre fordított források csökkentek 2004-ben, ez 2004. egyik fekete sztorija. Márpedig a kutatás-fejlesztésre fordított összegeknek a növekedése meghatározó a jövő szempontjából. És gondot jelent a munkanélküliség növekedése: a munkanélküliség 5,8 százalékról 6,9 százalékra emelkedett. Ez, bizony, nagyon magas, ez, bizony lényegesen több annál, mint amit egyébként egy gazdaság egyik percről a másikra el tud viselni.

Ilyen értelemben osztom mindazoknak az aggályát, bárhova tartozzanak, akik azt mondják, hogy a munkanélküliség kérdéseire választ kell adni. És ami, mondjuk, a miniszterelnök hétfői parlamenti beszédéből számomra fontos volt, az épp az, hogy azt kezdi keresni – remélem, megtalálja –, hogy hogyan lehet ezt a munkanélküliséget csökkenteni, illetve hogy lehet a foglalkoztatást bővíteni.

Magyarországon a foglalkoztatás alacsony szinten van, az európai átlagnál is alacsonyabban, de sajnos, őszintén meg kell mondjam, a tíz európai ország átlagánál is alacsonyabb a foglalkoztatás szintje Magyarországon.

Mi a következtetés ebből a helyzetből? Az, hogy a magyar gazdaság állapota valóban indokolja, hogy a következetes kiigazítási folyamat folytatódjék. Semmifajta okot arra nem látok – nincs is –, hogy úgy lehessen minősíteni a magyar gazdasági alapokat, hogy bajok vannak, a jövőt feléljük.

Számolni kell még egy lényeges tényezővel Hölgyeim és Uraim! Az átlagéletkor az egész világon drasztikusan nő. Ebből következően – most előre megmondom, nem fognak érte szeretni – a következő tíz évben Magyarországon a nyugdíjkorhatárt lényegesen meg kell emelni. Nem fog működni az, hogy 62 éves korban nyugdíjba mehessenek az emberek. Nő az átlagéletkor, egyúttal nagyobb szükség lesz az egészségügyi intézményekre, nagyobb szükség lesz bizonyos olyan, a rekreációt segítő intézményekre, amelyek lehetővé teszik azt, hogy az emberek tovább élhessenek, és egészségesek lehessenek. És bizony, megélhetési lehetőséget kell adni az idősebbeknek. És miután az egész nyugdíjrendszer egyébként igazságtalanul volt felépítve az elmúlt 50 évben, ebből következően tudomásul kell venni azt, hogy a nyugdíjasoknak bizonyos mozgásteret és életteret kell tudni garantálni.

Végül hadd szóljak valamit az európai jövőről, és Magyarországról.

Nincs európai víziónk. Nem tudjuk, milyen Európát akarunk. Nem csak Magyarországon nem tudjuk, a legnagyobb európai országok sem tudják. És ez óriási felelősség. Mert belekezdtünk egy bővítési folyamatba, aminek láthatóan nincs vége, hiszen Bulgária, Románia perceken belül, hála istennek, az unió tagjai lesznek, remélem záros időn belül Horvátország is az Európai Unió tagja lesz. Itt áll Törökország, és dörömböl a kapun, és még ki tudja. És nincs egy európai víziónk.

Lehetne azt válaszolni: az alkotmány az európai vízió. Na most, miután az itt lévő közönségből minden bizonnyal csak én egyedül olvastam az Európai Alkotmányt, ezért vagy hiszik nekem, vagy nem, az Európai Alkotmány jó, nagyobb rendet teremt, mint ahogy korábban volt, de az Európai Alkotmány nem vízió. Az Európai Alkotmány egy működési keret, ami összegezi a korábbi egyéb megállapodásokat, a nizzai megállapodást, a maastrichti megállapodást és sok minden mást, ami együttesen megjelenik most az alkotmányban, és egy picit előrelép, de nem tartalmaz egy valódi víziót.

Mik az alapkérdések? Alapkérdés az, legyünk őszinték, hogy a tízes bővítést Európa nagy többsége nem emésztette meg. Nem gazdasági értelemben, hanem mentálisan, agyilag, lelkileg. Nem tudnak igazán még azonosulni ezzel. Már kezdenek, de azért ez még öt év legalább. Miközben meggyőződésem, hogy Európának ez előnyös. Hiszen, ha megnézik, Európa nyert azzal, hogy nagyobb dinamikájú országok kerültek az Európai Unióba, az is húzza egy kicsit fölfele. Ezzel együtt valójában nincs megemésztve. És akkor jön az újabb hullám: itt a küszöbön Románia és Bulgária, perceken belül feltehetően Horvátország és a nagy kérdés, Törökország.

Milyen legyen a jövőben Európa? Konföderáció vagy koncentrikus körökből álló csoportok? Nincs még végleges válasz erre a kérdésre, bár azt gondolom, hogy ez utóbbi megoldásnak van realitása. Ahogyan az egyes országok előrehaladnak a fejlődésben, úgy csatlakozhatnak folyamatosan az egyre belsőbb körökhöz, a belső maghoz. Ez egy reális fejlődési irány lehet, de még nem dőlt el, hogy erre indul-e az Unió. Az viszont biztos, hogy nagyon korai egy Európai Egyesült Államokról beszélni.

Számunkra pedig a legnagyobb kérdés, hogy vajon Magyarország melyik körhöz akar tartozni a koncentrikus körök közül? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához mindenekelőtt tisztázni kell, hogy milyen Magyarországot akarunk megvalósítani az elkövetkező évtizedekben. A válasz szerintem csak egy lehet: a tudás Magyarországát kell megteremteni, mert nem vagyunk más területeken versenyképesek sem a világban, de még Európában sem.

Mindenekelőtt tehát bátor, változó és a változásokra nyitott oktatási rendszerre van szüksége az országnak. Fejleszteni kell a kutatásokat, ezen belül azonban elsősorban az alkalmazott kutatásokat Magyarországon, s ehhez megvan a megfelelő felkészültségű kutatógárdánk.

Át kell alakítani az emberek hozzáállását a változások kezeléséhez. Az Amerikai Egyesült Államok egyik legfontosabb versenyelőnye az ottani emberek hihetetlen nyitottsága a mozgásra, változtatásra. Ugyanilyen fontos szerintem az is, hogy általánossá váljon az országban az igényesség és legyen egy megfelelő szintű „köztudás”, vagyis az általános ismereteknek egy elfogadható szintje.

És persze szükség van nagy reformokra is, ezt nem lehet megkerülni. Reformokra van szükség az egészségügy területén, és nagy szükség van erre az állami irányításban. Csakhogy azt gondolom, ezek a reformok a következő választások utáni félidőben valósulhatnak meg legkorábban, vagyis 2008-ban. Addig a politikai szereplők el lesznek foglalva a következő választási kampányokkal – a 2006-os őszi önkormányzati kampány miatt nem lehet majd reformokat megvalósító költségvetés 2007-ben sem. 2008 után pedig már készülnek a következő megméretésre, tehát szűk a mozgástér, marad 2008 reformévként.

Nem tudom, ki nyeri meg a következő választást, de abban biztos vagyok, hogy mindkét tábor szakembereinek már most gőzerővel kell dolgozni a nagy reformok előkészítésén, kidolgozásán, mert amikor lehet, akkor viszont úgy kell majd elindítani őket, hogy minden egyes apró lépés hatásaival, következményeivel tisztában legyenek.

Köszönöm, hogy meghallgattak.