2005. február 15., kedd

Medgyessy Péter beszéde a Svájci-Magyar Kereskedelmi Kamara üzleti ebédjén

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Először is, tényleg őszintén mondom, hogy nagy megtiszteltetés számomra ez a meghívás, hiszen egy kitűnő közönség előtt szólhatok néhány olyan kérdésről, ami a számomra, és reményeim szerint talán az Önök számára is fontos.

Kaptam egy megtisztelő megbízást, hogy Magyarország utazó nagykövete legyek, bizonyos nemzetközi missziók ellátására. Én ezt úgy fogom föl, hogy ebből adódóan a világ szemével nézem Magyarországot, és Magyarország szemével nézem a világot. Azt gondolom, hogy ez a kettősség az, ami segíthet abban, hogy ezt a missziót tisztességesen és jól el lehessen látni.

A célom abban segíteni, hogy fel tudjunk lépni Magyarország érdekében, hogy a nemzeti érdeket jól és értelmesen lehessen képviselni, a nemzeti önbecsülést lehessen erősíteni. Természetesen nem utolsósorban gazdasági érdekekről van szó, részben, mert ez fejezi ki legesleginkább az érdeket, részben pedig azért, mert a magam szakmája is olyan, hogy eléggé közel álltam a gazdasági szférához: bankokban dolgoztam, sokáig dolgoztam a Pénzügyminisztériumban, kétszer voltam pénzügyminiszter – még elmondani is sok. Ebből következően nem esik nehezemre az, hogy magyar gazdasági érdekeket képviseljek, és azokat erősítsem a világban.

Ha megengedik, mielőtt Magyarországról beszélek, szeretnék néhány szót szólni a világ állapotáról, a világgazdaság állapotáról, hogyan látom én most. Nem fogok nagyon meglepő dolgokat mondani, inkább csak összegezni szeretném azokat a legfontosabb megállapításokat, amelyekről úgy gondolom, hogy a következtetések levonása szempontjából jelentőséggel bírnak.

Az egyik az, hogy a világgazdaságban a dinamika bizonyos mértékig Dél- és Közép-Amerikából származik, nagyon nagy részben Kínából, nem elhanyagolható mértékben Indiából, és ha további nagy piacokat keresek, akkor Oroszországból. Még mellé tehetném Ukrajnát is, mint egy méreteit tekintve nagy piacot, de súlyánál fogva nem igazán jelentős ma még Ukrajna. Ezek azok a térségei a világnak, amelyek 7−8 százalékos, vagy ennél nagyobb mértékű gazdasági növekedést produkálnak.

A másik póluson Afrika, úgy, ahogy van katasztrófa, és bizonyos értelemben azt gondolom, hogy az emberiség szégyene, ami Afrikában történik. Beláthatatlan következményei lehetnek, hogyha ez évtizedekig folytatódik, ezt nagyon komolyan gondolom. Beláthatatlanok a következményei.

Normál fejlődés van Észak-Amerikában – ezalatt a 4 százalék körüli növekedést értem.

És ami miatt elmondtam mindezt, és ahova el akartam jutni, hogy Európa továbbra is gyengélkedik. Néztem az Economistnak a legutóbbi számát, és ebben azt láttam a különböző felméréseket összegezve, hogy az eurózónában a növekedés várható mértéke tovább csökken 2005-ben, 2004-hez képest. Ez mindenféleképpen rossz, nyilvánvaló, hogy alapvetően összefügg a német gazdaság állapotával és gazdasági dinamikájával. Ez persze csak egy felmérés, az Economist felmérése, tehát annyit ér, mint amennyit minden ilyen felmérés, de azért hozzáértő szakemberek végezték el.

Az új csatlakozó tíz ország ugyan dinamikát hozott az Európai Unióba, de súlyánál fogva nincs igazán jelentősége az európai kereslet kialakulása szempontjából. Ebből következően tehát azt kell mondanom, hogy Európa továbbra is a beteg kontinensek közé tartozik. Ezt nehéz kimondani, fáj a szívünk, amikor ilyet kell mondani, de ez az igazság. Ebből egy következtetés adódik a számunkra, hogy külső szívóhatás Magyarország irányába Európából nem várható. Tehát azok a gazdaságok Európában, amelyek a dinamika lehetőségét keresik – és erre majd vissza fogok térni –, azok szükségképpen másfele kell tekintsenek, az Európai Unión kívülre is kell tekintsenek.

A második dolog, amiről beszélni szeretnék, hogy hogyan látom a magyar gazdaság helyzetét. Két oldalról szeretném megközelíteni ezt a kérdést. Az egyik oldalon a magyar gazdaság makrohelyzete, a magyar gazdaság alapjai lényegesen jobbak annál, mint amit nemzetközi elemzők, mint amit magyar újságok, vagy amit a magyar ellenzék állít.

A másik oldala viszont ennek a kérdésnek az, hogy a fiskális és a monetáris helyzete a magyar gazdaságnak lényegesen rosszabb, és több bizonytalanságot tartalmaz, mint amit kívánatosnak tartanék. Tehát egyfelől van egy, a gazdaság alapjait tükröző helyzet, ami véleményem szerint jó, és van egy fiskális és monetáris állapot, ami viszont rossz.

Ilyenkor a legjobb, ha az ember a feketelevesnél kezdi, úgyhogy nézzük a kellemetlen oldalát a dolognak, nézzük azt, hogy miért is van az, hogy ez a fiskális és monetáris helyzet ilyen, mint amilyen most, Magyarországon.

Az államháztartás hiánya 2002-ben drasztikusan „elszállt”, ahogyan ezt mondani szokás, és azt kell megállapítani, hogy kimagaslóan magas költségvetési hiány alakult ki 2002-re. Ha a magánpénztári összegeket levonom a költségvetés hiányából – amihez az Európai Unió a megfelelő hozzájárulását megadta –, akkor is az államháztartás hiánya 2002-ben 8 és 9 százalék között volt, inkább közelebb a 9 százalékhoz a GDP arányában, ami rendkívül magas. Ha megnézem, hogy hogyan változott a helyzet, akkor azt lehet mondani, hogy lényeges változás ment végbe: ez a 8,7 százalékos hiány 2003-ra 5,5 százalékra ment le, ugyanezzel a metodikával számolva, és a tavalyi esztendőre már 4,5 százalékra csökkent. Ez annyit jelent, hogy 4 százalékpontos kiigazítás ment végbe a magyar gazdaságban a költségvetési hiány csökkentésében. Ez rendkívüli mértékű. Két rendkívüli mértékű dolog van tehát: maga a költségvetési hiány szintje és a kiigazítás mértéke.

Ennek ellenére azt gondolom, hogy ez a kiigazítás nem volt megnyugtató, aminek az alapvető oka az volt, hogy az én kormányom ígérete is mindig nagyobb volt a javulást tekintve, mint ami a valóságban bekövetkezett. Tehát, ha ugyanazok a számok hangzottak volna el az ígéretekben, mint amelyek aztán tényként megvalósultak, akkor minden bizonnyal a nemzetközi elemzők is egészen másként értékelték volna a helyzetet. Hozzá kell tennem: sajnos, miután több esetben nem jöttek be ezek a prognózisok, ez bizony jelentős mértékben rontotta a magyar gazdaság megítélését.

A tévhittel ellentétben a magyar adósságok nem olyan magasak, mint ahogyan ezt sokan gondolják. Itt érdekes módon nem túlságosan hozzáértő emberek mondanak olyan számokat, amelyeknek semmi köze nincs a valósághoz. Nem értelmezhetők ugyanis az abszolút számok egy költségvetési hiánynál, vagy egy államadósságnál – csak valamihez viszonyítva lehet értelmezni a dolgot.

Természetesen, hogyha az adósságot nézem, akkor is a legegyszerűbben kínálkozó összehasonlítási alap a GDP. A GDP-ben mérve 2000-ben a bruttó államadósság 55 százalék volt kereken, 2004-ben pedig 57 százalék. Tehát nem igazán változott. Az európai uniós követelmény itt úgy szól, hogy 60 százalék alatt kell legyen az adósság aránya. Ezt teljesítette a 2000-es, de teljesítette a 2004-es szám is, és teljesíteni fogja a 2005-ös is.

Szivesen beszélnek arról is, hogy a devizaadósságokból fizettük ki a beruházásokat, befektetéseket, az aszfaltot, a béreket, a bérnövekedést és egyebeket. Érdemes megnézni a tényeket: a bruttó devizaadósság 2000-ben a GDP-nek az 50,7 százaléka volt, és 2004-ben a 38 százaléka. Tehát a bruttó devizaadósság érezhető módon, kifejezetten csökkent. Az export arányában mérve szintén csökkenés van, ott 68 százalék volt 2000-ben, és 60 százalékra csökkent le. Ezek tények. Aki nem hiszi, járjon utána – ahogyan ezt mondják.

A nettó adósságnál pedig szintén stagnálás tapasztalható, tehát a nettó adósság a GDP-hez mérve 14,6 százalék volt 2000-ben – nem érdemes megjegyezni a számokat, csak az arányok miatt érdekes figyelemmel kísérni a folyamatot –, tavaly pedig 14 százalék. Tehát 14,6-ról 14-re, gyakorlatilag stagnál, vagy egy picikét inkább csökkent a nettó adósság is. Persze, abszolút összegben nőtt, ez természetes. De nincs jelentősége ilyen szempontból az abszolút összegnek, ilyen alapon összehasonlíthatnám az Egyesült Államoknak az adósságait a magyar adósságokkal, vagy a kínai devizatartalékokat a magyar devizatartalékokkal, abszolút számban értelmetlen eredményre jutok. A bázisokat megfelelően megválasztva azonban értelmes választ lehet kapni.

Hozzá kell tennem azt is, hogy sajnos nem ilyen jó a kép a fizetési mérleg hiányával. A fizetési mérleg hiánya magas Magyarországon, magasabb, mint ami megengedhető, bár finanszírozható. A dolog lényege végül is az, hogy finanszírozható vagy nem. Ennek ellenére, ha ez a fizetésimérleg-hiány ilyen mértékű marad, a GDP-ben mérve olyan 8,5−9,0 százalék között van, ha ez ilyen mértékű marad, akkor ez súlyos gondokat fog okozni.

A következő kérdés, amiről érdemes szólni, hogy milyen a magyar gazdaság növekedési kapacitása. 2004-ben is, meg minden bizonnyal 2005-ben is a gazdasági növekedés 4 százalék körüli lesz, ez egy jó közepes gazdasági növekedésnek számít a világban. Mondjuk, Európához mérten nagyon magas, nagyon jó, kétszerese az eurózóna növekedési átlagának, viszont alacsonyabb, mint egyes új csatlakozó országok dinamikája, vagy alacsonyabb, mint, mondjuk, az általam is említett nagyon dinamikus országoknak a fejlődése.

A gazdasági növekedésre jótékony hatással volt a 2003-ban bekövetkezett kiigazítás. Azért hangsúlyozom, mert úgy gondolom, hogy igazságot illik szolgáltatni azzal a pénzügyminiszterrel szemben, aki elkezdte ezt a kiigazítást 2003-ban. Nem 2004-ben, nem 2003 végén, vagy 2004 elején, végképp nem 2004 augusztusában kezdődött a kiigazítás, hanem 2003 közepén, és ennek az eredményei érezhetők nagyjából a gazdaság minőségi mutatóinak a javulásában.

Az ipar és az export dinamikája igen magas, a beruházások gyorsan növekszenek. A volumene a beruházásoknak tavaly 13 százalékkal nőtt – ez egy nagyon magas szám –, a feldolgozó-ipari beruházások pedig megközelítették a növekedésben a 30 százalékot, 27 százalék körüli feldolgozó-ipari beruházási növekedés volt. Ami azt mutatja, hogy van bizalom a magyar gazdaság iránt, van bizalom abban, hogy érdemes Magyarországon befektetni.

Sikeres volt ilyen értelemben a gazdasági kiigazítás, mert a lényege a 2003-as gazdasági kiigazításnak tulajdonképpen az volt, hogy hogyan lehet a fogyasztásból visszaterelni a gazdasági növekedés motorját az export és a beruházások felé. Hiszen 2000, 2001 és 2002-ben a gazdasági növekedés motorja a belső kereslet, elsősorban a bérek növekedése, és részben a belföldi állami beruházások növekedése volt. Ezzel szemben a 2003-as kiigazításnak pont az volt a fő iránya, hogy egy olyan eredmény alakuljon ki, aminek a következtében az export és a beruházások adják a gazdasági növekedést. A számok azt mutatják, hogy ez ilyen értelemben sikeres volt.

Az infláció magas és csökkenő mértékű. Rögtön egy dilemmát föl kell vessek, ami tudom, hogy vita tárgya közgazdászok körében is, hogy vajon a túlhajszolt inflációcsökkentés mennyire segíti a gazdaságok dinamikáját és fejlődését. Én nem vagyok híve annak, hogy, most persze azon lehet vitatkozni, hogy mi az, hogy túlhajszolt, a 3 százalék vagy a 0 százalék a túlhajszolt. Azt gondolom, hogy egy túlhajszolt inflációcsökkentés nem kedvez a gazdasági dinamikának – a gazdaságtörténet ezt mutatja, ha a világ bármelyik országát nézem. Az is igaz – ezt elfogadom –, hogy a stabilitáshoz viszont szükséges egy kisebb inflációs ráta, és Magyarországon túl magas ma még ez az infláció.

Nagyon érdekes a nemzetközi versenyképesség kérdése. Megint a tényekről kell beszélni, azt gondolom, reálisan és megfelelő önmérséklettel.

A World Economic Forumnak van egy rendszeres felmérése, amit közzétesznek minden évben, ez egy szintetikus mutatója a versenyképességnek. Ennél sokkal jobbat nem nagyon tudnak a szakemberek összeállítani. 51 országot figyelnek meg, és a legutóbb kibocsátott felmérés azt mutatja, hogy Magyarország az európai országok között - az 51 országból 27 európai országot figyeltek meg -, a megfigyelt 27 európai országból Magyarország kettő hellyel csúszott lejjebb. Nem jó, büszkébb lennék, ha azt mondhatnám, hogy két hellyel csúszott feljebb, de mondjuk, tragikus visszacsúszás nincsen, nem felel meg a reális helyzetnek az, ha ezt eltúlozzuk.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a visszacsúszás, ha az egész 51 országot nézem, lényegesen nagyobb, tehát csak az európai országok között csúsztunk vissza két helyet, de a többiekhez viszonyítva lényegesen nagyobb visszacsúszás van, ami abból adódik, hogy megint csak nem Európa adja a dinamikáját a világgazdaságnak. A termelékenység, a versenyképesség nagyobb mértékben javult az Európán kívüli országokban, ez adja ezt a fajta statisztikai eredményt. Tehát a világ más térségei sokkal nagyobb mértékben javultak, mint ahogyan ez Európában igaz volt.

Ami nagyon érdekes: megnéztem, hogy az egységnyi munkaerőköltség hogyan alakul Magyarországon és az európai országokban. Azt lehet látni, hogy 1990 és 2000 között, tehát egy tízéves periódusban Magyarországon alacsonyabb volt a reálbér-növekedés, mint az európai átlag, és emellett egy nagyon gyenge forint volt. Természetesen mind a kettő segítette a versenyképességet.

2001−2002-től kezdve megfordult a helyzet: egyrészt egy lényegesen nagyobb bérnövekedés indult el, másrészt pedig szükségképpen egy nagyon erős forint alakult ki. Hogy szükségképpen vagy nem, most ezen lehet vitatkozni, kialakult egy erős forint. És ez okozta a fordulatot. Valójában tehát itt kell keresni az okát annak, hogy nem vitatható módon a magyar versenyképesség valamelyest romlott, az azonban nem felel meg a valóságnak, hogy itt valamilyen súlyos visszacsúszás volna a versenyképességben. Egyébként Szlovákiának, amelyik ilyen szempontból mintaországgá alakult, szükségképpen olyan tartalékai vannak, amelyeket Magyarország már hamarabb felélt.

Csak hogy néhányat mondjak: maga a privatizáció, az olcsó munkaerő, az olcsó terület, földrajzi terület, amelyek valójában kínálják ezt a lehetőséget. És belekezdtek egy nagyon izgalmas kísérletbe, ez a „minden 19 százalék” című adórendszer, amivel kapcsolatban nekem kételyeim vannak, ezt nem tagadhatom, de az élet nem igazolt engem – azt is hozzá kell tennem. Mint ahogy egyébként sokszor előfordul, hogy az ember valamit másként képzel el, és aztán azt látja, hogy valójában mégis más az eredmény. Szóval egyelőre a szlovákok jól csinálják ezt a 19 százalékos átalányos adót.

Azonban nagyon érdekes – ha még a versenyképességnél maradok egy percig –, hogy pont a 2003-as kiigazítás következtében bekövetkezett változások miatt, 2004-ben egy kedvező változás indult meg, mert csökkent az egységnyi munkaerő költsége Magyarországon, méghozzá a versenyszektorban, az üzleti szektorban 5 százalékkal. Tehát ez arra utal, hogy Magyarország vissza fog billenni, mint ahogy egyébként elkerülhetetlen módon Szlovákia, Lengyelország, bizonyos értelemben Csehország előtte van még egy bérboomnak, szembe kell nézzen ezzel, hiszen mindegyik országban előbb-utóbb megindul az a fajta utolérési effektus bérekben is, mint ami Magyarországon kialakult a 2000-es évek elején.

A külföldi tőke beáramlása újra megnőtt, 2004-ben az én számaim szerint a nettó működőtőke-beáramlás 3 milliárd euró volt, ami a legjobb évekre emlékeztet, tehát egy nagyon kedvező szám, miközben 0,7−0,8 milliárd euró volt a magyar tőkeexport. Tehát megindult – egyébként nagyon helyes módon – egy magyar tőkeexport is. Ami sajnálatos, hogy azért alapvetően és döntően ez csak néhány nagy „kismultira” igaz Magyarországon, igazán az lenne a szerencsés, hogyha a középméretű vállalatok is bátrabban mernének megjelenni, legalábbis a környező piacokon.

A folyó fizetési mérlegnek a közel kétharmadát finanszírozza a működőtőke-beáramlás. Azért ez elég lényeges, ha figyelembe veszem, hogy ezelőtt három évvel még csak 40 százalékát finanszírozta, pont abban a mélypontban, amikor a legkevésbé volt vonzó Magyarország a külföldi befektetők számára.

És végül hadd szóljak néhány szót a gondokról, nem tagadva, hogy úgy gondolom: természetesen a magyar gazdaságnak ahhoz, hogy versenyben maradjon, nagyon-nagyon sok megoldandó problémával kell szembenézni. Ezek közé tartozik első helyen a kutatás-fejlesztésre fordított összegek és a minőség kérdése. Európában a kutatás-fejlesztésre ma olyan 3 százalék körül fordítanak a GDP-ből, Magyarországon 0,8 százalékot. Ez nagyon kevés, és ez még romlott is: 2002−2003-ban 1 százalék körül volt, 2004-re ez valamit visszaesett.

A belső aránya még rosszabb, mert míg az Egyesült Államokban a vállalatok a kétharmadát finanszírozzák a kutatás-fejlesztésnek, addig Európában a felét adja a vállalati finanszírozás, Magyarországon az egyharmadát. Tehát nagyon rosszak az arányok, ami a használhatóság szempontjából üt vissza. Az első és legalapvetőbb gond tehát ez.

A második: kénytelen vagyok sajnálattal megállapítani azt, hogy a tavalyi év végi költségvetési kiigazítás elmaradt. Megtehetem, mert bár sok minden természetesen az én rovásomra is írható abból, ami a teljesítményhiány vagy a gondok miatt felróható, de én azt gondolom, hogy tavaly, valamikor az év közepe táján, az év második felében meg kellett volna tenni azt a kiigazítást, ez egy 70−100 milliárd forintos kiigazítás lett volna, ami garantáltan biztosította volna azt, hogy 2005-ben nem keletkezik különösebb feszültség és probléma a költségvetésben. Ez elmaradt, ma még nyitott a helyzet, tehát még teljesíthető elvileg a 2005-ös szándék, de azért nagyobb biztonságban lenne a kormány akkor, ha akkor ezt a lépést megtette volna. Én ezt a javaslatot egyébként megtettem, végül is nem éltek vele.

A másik, következő nagy gond, az a jegybanki magatartásban található. Az a véleményem, hogy a jegybank túl konzervatív módon kezeli a monetáris politikát. Nem mondom azt, hogy rosszul vagy jól, mert ehhez nekem nincs jogosítványom – mint miniszterelnöknek sem volt, mint közgazdásznak sincsen –, de azt nyugodtan mondhatom, hogy nagyon konzervatív a felfogás a monetáris politika kérdésében. Ez pedig nehezíti az exportőröknek az életét, és főleg a belföldi verseny szempontjából nagyon rossz helyzetet teremtenek, mert hiszen nagyon olcsóvá teszik az importot. Ezt bizonyos vállalatok bírják, más vállalatok azonban nagyon nehezen.

A következő ilyen nagy gond – ez részben az előző időszak mulasztása is, de az elmúlt hat hónap mulasztása legalább annyira –, hogy nem történt meg az államháztartási reform folytatása, amivel mindenki számolt volna. Míg a nyugdíjrendszerben Magyarország példamutatóan csinált egy igen jelentős lépést, reformot ’97-ben, addig az egészségügyi rendszer változatlanul maradt. Ami sajnálatos, mert valójában elő volt készítve egy egészségügyi reform – nagyon vitatott volt, nem kétséges! De tessék nekem mondani egy olyan egészségügyi reformot, ami nem vitatott. Tessék nekem mutatni egy olyan reformot, amit lelkesedéssel fogadnak az érintettek.

Azt gondolom, hogy Schröder kancellár nagyon bölcsen tette, amikor nem hagyta magát befolyásoltatni a népszerűségi mutatók által. Egyébként az élet azt látszik igazolni, hogy megtérült ez a fajta áldozat, amit vállalt. És nagyon bölcsen tette, hogy kitartott a társadalombiztosítási reform mellett. Kár volt nem végigcsinálni, így, ahogy elő volt készítve, még néhány vitát lefolytatva azt az egészségügyi reformot, ami meghatározó lehetett volna a következő évekre.

És nekem vannak kételyeim az adóreformmal kapcsolatban is. Ugyanis egy előkészített egészségügyi reform a maga kockázataival együtt igen jelentős hozadékot produkált volna. Egy előkészítetlen adóreform, az nagyon kérdéses. Én adócsökkentést nem nevezek adóreformnak. Óriási kockázatai vannak. Minél fejlettebb egy ország, annál nagyobb a kockázata. Egy fejletlen országban, ahol nagyon-nagyon nagy az adómegkerülés, ott az adók drasztikus csökkentése csak haszonnal járhat. Egy közepesen fejlett országban, mint Magyarország, az adók drasztikus csökkenése kockázatos. És, mondjuk, az Egyesült Államoknak vagy Németországnak nem merném ajánlani azt, hogy drasztikusan csökkentsék az adóikat – bár biztos az állampolgárok nagyon boldogok lennének tőle.

Az adóreform más. Az adóreform, az annyit jelent, hogy változtatni kell azon, hogy kik fizetik az adót, mi az alapja az adónak, mi a fizetés módja, mi az ellenőrzés rendszere. Ez azonban igen jelentős előkészületeket igényel, és őszintén szólva én még olyan adóreformot nem láttam, ahol nincsenek vesztesek. Nagyon meg lennék lepődve, bár nem zárom ki, de nagyon meg lennék lepődve, hogy a választás évében vállalja egy kormány azt, hogy szembenéz egy olyan lépéssel, amelyikben szükségképpen, törvényszerűen vannak vesztesek is a nyertesek mellett.

Lehet mondani azt, hogy persze az egészségügynél is fennállt ez a kockázat, de az egészségügyi reformot 2005-re meg lehetett volna csinálni. Az adót már nem lehet, ugye, 2006 előtt.

És végül, befejezve, annyit szeretnék mondani, hogy Magyarországon, sajnos – és ezzel a vállalatoknak is szembe kell nézniük, hiszen ebben a közegben élnek – aránytalanul nagy a létminimum körül élőknek a száma, és aránytalanul nagy a szegénység. Ha úgy tetszik: aránytalanul nagyok az eltérések a vagyoni és jövedelmi helyzetben.

Ebből következően, ha ezen valaki javítani akar, akkor három dolgot kell szükségképpen csináljon: több munkahelyre van szükség, több és magasabb képzettségre van szükség, és nagyobb gazdasági növekedés kell. A több munkahely, az befektetések kérdése és befektetői bizalom kérdése. Ezt segíthetik az autópályák, segíthetik az utak, segítheti az a gazdaságpolitikai légkör, ami azt sugározza, hogy egy országban érdemes befektetni.

A több képzettség, az a roma programtól egészen az egyetemi reformig terjed. Magyarországon megkockáztatom, majdnem hogy nagyobb probléma a roma program, mint az egyetemi reform. Megkerülhetetlen a kérdés. Rohamosan nő a képzetlen, tanulatlan, társadalmi szocializáció szempontjából nehezen beilleszkedő rétegnek az aránya. Ha ezzel nem néz szembe a magyar társadalom és a magyar politika, akkor ez pár év alatt robbanásszerű problémákat okozhat.

És végül a nagyobb dinamika, az kérem szépen az, amit én az előzőekben is próbáltam érzékeltetni, hogy diverzifikált politikára van szükség, ha Magyarország nagyobb dinamikát keres, akkor ki kell tekintsen az Európai Unión kívül, figyelmet kell fordítson olyan országokra, ahol valójában fellelhető ez a nagyobb gazdasági dinamika. Az uniós csatlakozás, aminek én nemcsak hogy híve voltam, hanem cselekvő részese, ha úgy tetszik, bizonyos értelemben alkotója Magyarországon, az uniós csatlakozás nem jelentheti azt, hogy az unióba bezárkózik Magyarország. Ez csak azt jelentheti, hogy tágra kell nyitni a horizontot, és felhasználva az uniós kapcsolatokat és a hátteret, nagyon bátran elindulni azok felé a térségek felé, ahol nagyobb a dinamika, vagy adott esetben, mondjuk, ahol nagyobb a tőke, például Svájcban.

Köszönöm szépen a figyelmet!

Nézze meg az eseményen készült fotókat!