 |
|
|
|
Medgyessy Péter beszéde a Haladó Kormányzás Konferencián
2004.10.13
- Erős az a hitem, hogy ahhoz, hogy progresszív módon lehessen kormányozni, és ehhez választásokat lehessen nyerni, nem egyszerűen egy-egy oldal választóit kell megnyerni, hanem ennél szélesebb kört - hangoztatta Medgyessy Péter felszólalásában.
|
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Valódi öröm és megtiszteltetés a számomra, hogy itt, Magyarországon köszönthetjük a Haladó Kormányzás Konferenciáját, csupán egy évvel az után, hogy Londonban miniszterelnöki szinten képviselhettük a csúcskonferencián Magyarországot. Egy év telt el, és íme, a konferencia itt van Magyarországon. Örülünk annak, hogy helyszínt adhatunk és lehetőséget arra, hogy a vita folytatódjék.
Úgy gondolom, hogy ez a találkozó egyúttal elismerése is a magyar baloldalnak, elismerése annak a teljesítménynek, amit az elmúlt 15 évben a magyar baloldal felmutatott.
Nincs szándékomban megnyugtató beszédet tartani. Sokat gondolkoztam azon, vajon joga van-e egy nemrég leköszönt miniszterelnöknek ahhoz, hogy ilyen beszédet mondjon. Úgy gondoltam, hogy igen. Úgy gondoltam, hogy nemcsak joga, hanem kötelessége a közös gondolkodás, kötelessége az útkeresés, kötelessége a jobbító szándék kifejezése. Ezért tartom indokoltnak, hogy beszéljünk olyan dolgokról, amelyek megoldatlanok Európában és a világban, és amelyek baloldali, progresszív megoldást igényelnek.
A leköszönt magyar miniszterelnök elkötelezett a baloldal iránt, elkötelezett a baloldali értékek iránt, és nagyon elkötelezett abban, hogy a mostani baloldali és liberális kormány sikeres és eredményes legyen. Ez a fajta elkötelezettség visz oda, hogy néhány megjegyzést tegyek.
Azért nem akarok megnyugtató beszédet tartani, mert az emberek kiábrándultak a politikából – akár elismerjük, akár nem –, tanácstalanul állnak, és várják a gondjaikra a válaszokat, és az idő rohamosan szaporítja a megválaszolatlan kérdéseket. Nem a bal- és a jobboldali válaszok rosszak, hanem nincsenek válaszok. Számos olyan kérdésre nincsenek válaszok, amelyeket ismerünk, és amelyeket föl kell tárni.
Az a szándékom, hogy ez után a néhány bevezető gondolat után inkább arra biztassam Önöket is és mindannyiunkat, hogy cselekvésre hangoltan és elszántan menjünk tovább egy olyan pályán, amelyik biztos, hogy helyes és jó.
A harmadik út kitalálása meggyőződésem szerint nagyon nagy előrelépés volt a progresszív kormányzás és a baloldal gondolkodása terén. De ha őszinte és nyers akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy ma már az idő túlhaladta ezt a megközelítést.
Ha megpróbálnám kicsit elvontabban megfogalmazni a kérdést, akkor azt mondanám, hogy a több síkban való gondolkodás el kell vezessen a térben való gondolkodáshoz. Vagy, ha úgy tetszik, a mai kérdéseinkre harmadik dimenziós válaszokat kell tudjunk adni.
A kiindulópontom: nem egyszerűen arról van szó, hogy gyorsul az idő mai világunkban – ez közhely, ha úgy tetszik, tudományos közhely –, hanem időváltás van: más módon számítják az időt manapság. Akik lemaradnak – legyenek azok társadalmi csoportok, országok, országrészek vagy földrészek –, azok egyre reménytelenebb helyzetbe kerülnek. Egyre kisebb az esély, hogy a lemaradást le lehessen dolgozni. Ebből adódóan a szegénység is más idődimenzióba kerül.
Péter (Peter Mendelson) említette Afrikát, mint a 2005-ös Agenda egy nagyon fontos részét, és szembe kell néznünk Dél-Amerika súlyos gondjaival, vagy Ázsia egyes részeinek a problémáival is.
S nem is kell ilyen messze menni: itt van Magyarország, és a magyarországi cigányság problémája. Az ő elmaradásuk újabb és újabb gondokat szül: egyre jobban leszakadnak embercsoportok, és az esélyeik a felzárkózásra egyre csökkennek.
Ebben a kérdéscsoportban engem leginkább az aggaszt, hogy a baloldal a megoldásokat illetően késlekedő, és nagyon sokszor jobboldali válaszokra reagál. A baloldal sokszor pusztán a jobboldalhoz méri magát, holott a valódi problémákhoz, a valódi megoldásokhoz kell mérni magunkat. Ráadásul ha körbenézünk a világban, azt látjuk, hogy az utolérésre esélyes országokban is nagyon sok a bizonytalanság, sok az aggály, és hiányoznak a fix pontok.
A másik oldalon, - és persze én is elkövetem azt a hibát, hogy a másikhoz mérem magunkat -, a jobboldal válaszai ugyan nem helyesek, de létező, az emberek számára érthető értékekhez nyúlnak vissza. Bizonyos értelemben kisajátítanak értékeket. Olyan emberi értékeket, amelyek nem köthetők közvetlenül egyik oldalhoz sem. Lehet, hogy ez csak közép-európai probléma. Lehet, hogy különösképpen csak magyarországi gond. De azért, minthogyha látnám ezt Európa más országaiban is: a nemzet kérdése, a haza és a hazaszeretet, a család fogalma és az ehhez való kötődés. A hit. Nem az egyház, nem a vallás, hanem a hit kérdése. A tradíciók, a kultúrákhoz való viszony kérdései. Mind-mind olyan témák, amelyekhez nehezen, bátortalanul nyúl hozzá a baloldal, különösképpen a közép-európai és ezen belül is a magyar baloldal, valami rossz lelkiismerettel kezdi ezeket a kérdéseket kezelni.
Lehet, hogy a helyes baloldali válaszok kimunkálásához kell egy generációváltás. Lehetséges, hogy valami egészen más gondolkodásmód kell. De szerintem minden generációnak meg kellene szabadulnia a baloldalon azoktól a félelmektől, hogy vajon képes-e ezekkel a kérdésekkel komolyan, behatóan és az emberek számára megfelelő módon foglalkozni. Ugyanis az emberek ilyen kérdések iránt érdeklődnek, várják ezekre a kérdésekre a választ. Ezek érzelmi azonosítási és azonosulási pontok.
Ha megengednek egy rövid kitérőt: amikor 2001-ben, a választási kampányra való készülés során én ilyen kérdésekkel jöttem elő, használtam a nemzet, a család, a hazaszeretet, a hit fogalmait, akkor nagy megbotránkozást keltettem. És nem a baloldal köreiben, hanem a másik oldalon: hogy jönnek ezek ahhoz, hogy ilyen kérdéseket felvessenek – mondogatták. Mivel azonban valódi kérdésekről van szó, szerintem jogosan várható el, hogy ezekhez a baloldalnak viszonya legyen, ezekről beszéljen.
Olyan új fogalmak jelentek meg a kampány során 2001-ben és 2002-ben, mint a nemzeti közép fogalma. Lehet róla vitatkozni, hogy ez értelmezhető vagy nem, vagy pontosan mit is jelent ez a fogalom. Egy azonban nem kétséges, hogy tudniillik integráló szándékot fogalmaz meg. És a mai társadalmaknak hallatlan igénye az, hogy integrálódás következzen be, szemben a folyamatos polarizációs szándékokkal és polarizációval. Mindez azon a felismerésen alapult, hogy az emberek csak közérthető, napi fogalmakkal tudnak azonosulni, és a nagyon elvont, nagyon absztrakt és egyébként nagyon szép fogalmakkal nem nagyon tudnak mit kezdeni.
Ebből következően erős az a hitem, hogy ahhoz, hogy kormányozni lehessen, hogy progresszív módon lehessen kormányozni, és ehhez választásokat lehessen nyerni, nem egyszerűen egy-egy oldal választóit kell megnyerni – a baloldalnak a baloldalét és a jobboldalnak a jobboldalét –, hanem ennél szélesebb kört. Azt a középréteget, azt a középső társadalmi tömeget, amelynek tagjai egyszerűen csak minden ideológia nélkül – sajnálatos, de tényleg minden ideológia nélkül – válaszokat várnak a kérdéseikre.
Én tehát örülök annak, hogy a magyar baloldal és általában a baloldal elkezdte használni ezeket a fogalmakat, és szükségesnek tartom, hogy ezekről bátran és határozottan szó essék. Ezek a fogalmak új dimenzióba kerültek a XXI. században.
A mai kérdések, tisztelt Hölgyeim és Uraim, egyre bonyolultabbá válnak. Akarjuk, vagy nem, a globalizáció határozza meg mindennapi életünket. Nem kell szeretni hozzá, nem kell elfogadni, csak látni kell, hogy mi történik. És őszintén szólva a globalizáció által bonyolított napi kérdésekre a harmadik út válaszai szegényesek. Világban, Európában, nagytérségekben -, nekünk, itt élőknek Közép-Európában - kell gondolkodni, és be kell vinni azt a bizonyos harmadik dimenziót a gondolkodásba, amit az előbb említettem.
Lássunk néhány példát! Globális problémákra lehet-e csak nemzeti válaszokat adni? Álkérdésnek tűnik, tudom. De azért nap, mint nap találkozunk vele. Tudnunk kell: ami nem nemzeti válasz a globális kérdésekre, az nem nemzetietlen válasz. Ezeket nem kell összekeverni. Holott nagyon nagy a hajlam egyébként, természetesen a politikai viták következtében ezt a fajta bélyeget rányomni a gondolkodóra.
Itt is úgy gondolom, hogy egy új típusú választ kell adni. És ez az új típusú válasz a más minőségű nemzeti szuverenitás. Amit Európában az Európai Unió mint kérdést vet fel. Más minőségű. Nem tudom, hogy jó vagy nem jó – de más minőségű nemzeti szuverenitás ez.
Ha úgy tetszik, ebben a kérdésben ez a harmadik dimenzió. Nem egyszerűen szembeállítani a nemzeti válaszokat a globális válaszokkal, hanem egy más minőségű szuverenitás problémáját föltárni és végiggondolni.
Az Európai Unió – akár akarjuk, akár nem – szükségképpen fölveti ezeket a kérdéseket. Jó válaszok pedig még nem születtek rájuk Európában. Ezért van az, hogy politikusok nehezen mernek hozzányúlni mondjuk egy olyan kérdéshez, hogy legyen-e népszavazás az uniós alkotmányról.
Van-e más megoldás a globális kérdésekre, mint ez a fajta, harmadik dimenziós, más minőségű nemzeti szuverenitás, vagy nincs? Hogyan használhatjuk fel ezt a legjobban a polgárok – igen: baloldali és jobboldali polgárok – érdekében? Milyen kockázatai és hátrányai vannak ennek az új típusú szuverenitásnak?
Mi mindannyian ezzel állunk szemben, Magyarország is ezzel áll szemben. És ez az alapkérdése az alkotmánynak, az európai alkotmánynak. Tudják-e az emberek, hogy miről szavaznak egy európai alkotmány kapcsán? Tudják-e, hogy mivel bízták meg a képviselőiket, hogy szavazzanak egy ilyen kérdésben?
De hát mehetünk tovább: a nemzeti kisebbségek kérdése. A nemzeti kisebbségek kérdése, amely jelenlévő probléma, nemcsak Magyarországon, nemcsak Európában, de a világ különböző tájain. Tessék megnézni Kína kérdését, Oroszországét – csak hogy a legnagyobbakat említsem –, India, India és Pakisztán problémáját. Hogyan kezelik ezt a kérdést a világban?
Úgy gondolom, hogy Európában a magyar politika sikert ért el azzal, hogy bekerült az alkotmányba a nemzeti kisebbségek jogainak kérdése. Nem volt könnyű. Azért nem volt könnyű, Hölgyeim és Uraim, mert mindenkinek rossz a lelkiismerete. Mindenkinek van megoldatlan kérdése a kisebbségek területén. Nagy siker tehát az, hogy bekerült az alkotmányba, még nagyobb siker lesz, hogyha ez valóban érvényesül is. És amikor ez a téma fölvetődik, akkor azzal kell szembenézni, hogy itt minden oldalnak van tennivalója.
Hadd említsem a magyar−román viszonyt! Évszázadok óta élünk egymás mellett, és évszázadok alatt gyűltek fel a különböző történelmi emlékek, rosszak és jók. Közös kultúránk van, együtt élünk. És amikor a magyar miniszterelnök elment a román nemzeti ünnepre, akkor lehazaárulózták. Lehazaárulózták, de hogy megnyugtassam Önöket, a román miniszterelnököt is lehazaárulózták. Mert mélyek az ellentétek gyökerei még mindig. Nemzeti kisebbségi problémákat nem tudunk értelmesen kitenni az asztalra, és megbeszélni, kibeszélni.
A jó szándék nagyon sokat segít. Magyar−román viszonyban hallatlan előrelépés történt az elmúlt években, és nagyon büszkék vagyunk rá. Ha úgy tetszik, én személy szerint is nagyon büszke vagyok rá, hogy ennek részese lehettem. Ami pedig a hazaárulózást illeti, a napokban volt szerencsém olvasni Szanyi Tibornak a most megjelent könyvét, aki épp egy olyan történetet ír le, ha jól emlékszem, ebben a könyvben, hogy Angliában járt, és ott egy angol politikussal ment együtt az utcán, akit az ellenfelei szintén lehazaárulóztak. Úgy látszik, hogy a világ ilyen. De ettől még kell valamifajta válasz. És megint azt gondolom, hogy egy harmadik dimenziós választ kell keresni, vagyis a kultúra szerepének, a kultúra minőségének a növelését kell célul tűznünk.
Van-e vajon programja a baloldalnak arra, hogy a kultúrán keresztül tudjon értelmes, jó válaszokat adni ilyen nagyon-nagyon súlyos kérdésekre, mint a nemzeti kisebbségek problémája? A progresszív kormányzásban vajon meg lehet-e találni mindazokat az együttélési formákat, a modus vivendit, amivel meg tudjuk oldani, európai, korszerű módon – de adott esetben lehet, hogy nem csak európai, hiszen nem csak Európában vannak hasonló problémák – a kérdéseket?
Térjünk át most a legsúlyosabb hétköznapi problémákra! Ezek között nyilvánvaló egy baloldali gondolkodású politikusnszámára legfájóbb a szegénység. A szegénység, amely mindig relatív. Mi azt hisszük, hogy a fejlett országokban nincs szegénység. Relatíve ott is van. De hogy mérhető az, mondjuk, a magyar szegénységhez, és a magyar szegénység hogy mérhető az indiai vagy adott esetben a dél-amerikai szegénységhez, vagy pláne az afrikai országok súlyos gondjaihoz?
A baloldal a szegénység problémájának a megoldására mindig a szolidaritást hangsúlyozza. És ez helyes. A jobboldal a teljesítményt hangsúlyozza. A harmadik út pedig azt fedezte fel, hogy a kettő együtt: teljesítmény és szolidaritás hozhat megoldást. De a számomra itt is hiányzik egy harmadik dimenzió, amely az erősek felelőssége. Ami nem csak szolidaritás, nem is csak teljesítmény, hanem a kettő összekapcsolása. Egy másfajta közelítés. Akik pénzben és jövedelemben erősek, akik adott esetben fizikumban erősek, vagy akik morálban és hitben erősek, azoknak kötelessége egy egészen más közelítés, és ez az, ami a legkomolyabban felveti a baloldal felelősségét.
Hadd tegyem hozzá: úgy hiszem, hogy ez nemcsak felelősség és kötelesség kérdése, hanem bármilyen furcsa, de érdek is. Ugyanis egy korrekt, tisztességes válasz az erősek felelőssége oldaláról, az egyúttal érdeke az egész nemzetnek is, vagy adott esetben az országnak is.
A magyar szociáldemokrata és liberális kormány 2002-ben elkezdte a szegénység és az igazságtalanságok csökkentését. Nagycsaládosoknál, szegény családoknál, közszolgálatot, bizonyos közfeladatokat ellátó embercsoportoknál, nyugdíjasoknál. Egy óriási csomagot tettünk le az asztalra. Adtunk, de el kell ismernem – és ez az én személyes felelősségem is –, ez a lehetőség, természetesen hamar kimerült. Nem a szándékkal volt a baj, nem a törekvéssel, de tudni kellett azt, hogy nem lehet folyamatosan olyan sokat adni, mint az első hónapokban. Ráadásul ez a megoldás az igazságtalanságok újratermelődését nem képes megakadályozni, a szegénység újratermelődését nem képes megakadályozni.
És ezért tartom nagyon fontosnak, amit Péter (Peter Mendelson) mondott az esélyek növelésének a kérdéséről, az élethosszig tartó tanulás kérdéséről. Mert ezek azok, amelyek valódi válaszokat adhatnak a szegénység problémáira. Ha úgy tetszik, akkor ezt is lehet egyfajta harmadik dimenziónak tekinteni.
Péter említést tett az elöregedésről, társadalmi elöregedésről. Őszintén szólva már a kifejezést is utálom. Azért, mert azt gondolom, hogy valami rosszkedvű pesszimizmus van benne. Nem egyszerűen elöregedésről van szó, hanem egy egész más aspektusból arról a tényről, hogy az emberek tovább élnek. Persze, nem fiatalon élnek tovább – hát, sajnos, nem lehet semmi se tökéletes. De az emberek tovább élnek. És ez felveti egy értelmes megoldás igényét az öregség problémáira.
Magyarország hozott egy olyan nyugdíjreformot, ami 2040-ig, úgy tűnik, megoldást jelent a nyugdíjas problémára, egy kombinált rendszert, tőkebázisú és szolidaritási bázisú nyugdíjrendszert. De valójában nem ez a kérdés. Itt is hiányzik nekem valami harmadik dimenzió. Nem egyszerűen nyugdíjat kell biztosítani az időseknek, erre kell legyen egy működő rendszer – ez természetes –, hanem egy értelmes öregkort kell biztosítani. És ez sokkal több.
Persze alapfeltétel az, hogy legyen nyugdíjuk. De van-e válasza a progresszív kormányzásnak és a baloldalnak erre a kérdésre, új közösségek születnek-e? Vagy az egészségügy képes-e kezelni azt, hogy hirtelenjében megnő az idős emberek száma?
Vagy itt van az állam szerepének a kérdése. A baloldal gyakran beszél arról, hogy milyen fontos az állam szerepe, a jobboldal pedig beszél az egyén- és az öngondoskodás szerepéről. Aztán ezek szépen összecsúsznak időről időre: Amire én biztatnám a baloldalt és a progresszív gondolkodást, hogy harmadik dimenzióként a civil társadalom szerepéről essen több szó. Nemcsak az államról, nemcsak az egyéni- és az öngondoskodásról, hanem a civil társadalomról, ami több is, meg kevesebb is ezeknél a fogalmaknál.
Az önkormányzatiságról, ami egyfajta értelmes válasz és a baloldalnak egy természetes magatartása és viselkedése, hogy az önkormányzatiságon keresztül próbál segítséget adni abban, hogy az emberek magukénak érezzék a megszülető döntéseket. Hiszen az állami döntéseknek pont az egyik legnagyobb baja az, bármilyen jó szándékkal szülessenek, hogy az emberek nem érzik igazán magukénak. Hosszan lehet sorolni még a kérdéseket, és hosszasan lehetne keresni a válaszokat…
Amivel szeretném befejezni a gondolatsort – talán nem is befejezni, inkább abbahagyni –, hogy valóban nagyon sok megválaszolatlan ügyünk van. Csak néhány példát ragadtam csak ki ezek közül. De valamennyi esetében csak az lehet a jó megközelíts, ha nem „vagy-vagy” kérdéseket, hanem „és” kérdéseket vetünk fel. Megoldásként pedig az értékek integrálását és ezen túlmenően új, korszerű értékek létrehozását próbáljuk kínálni.
Ugyanis nem lehet elképzelni a mai világunkat anélkül, hogy ne kínálnánk új értékeket az embereknek. Hallatlan mértékben gyorsult fel a világ változása. És ha nem vagyunk képesek arra, hogy ezekre a kérdésekre új értékek útján is választ adjunk, akkor valószínűleg továbbra is feszültségekkel és elégedetlenséggel kell majd találkoznunk.
Nos, hát ezzel szeretném befejezni. Hiszek abban, hogy képesek vagyunk értékeket vállalni, integrálni és új értékeket kialakítani. A konferencia résztvevőinek ezekkel a gondolatokkal kívánok sok sikert, jó vitákat, és lehetőség szerint okos konklúziókat. Köszönöm a figyelmüket!
|
|
|
|
Kapcsolat
|
|
